A kösüllők egyik fő tulajdonsága, hogy jellemzően csapatban mozognak. Ahol egyet sikerült találni, jó eséllyel akad több is. Egyes vizeken akár nagy számban is fogható, de nem ez benne az elsődleges izgalom. Magam azért kedvelem nagyon, mert kiváló tanulóhal! Ha belefutok véletlenül egy csapatba, nem az a célom, hogy több tucatot megszúrjak belőle, hanem hogy kísérletezgetve megnézzem, mi az, amivel ki lehet sajtolni belőlük a kapást, és mi az, amivel esetleg kevésbé. Azt hiszem többek között nekik köszönhetem, hogy rengeteg finom jiges tapasztalatra tettem szert. Meg persze a süllőknek, amik közben, vagy mellettük beestek.

Idővel kialakult, mik azok a csali méretek, amiket adott időszakban előszeretettel támadnak. Mik azok a színek, amiket bizonyos vízátlátszóság, vagy napszak szerint előnyben részesítenek. Netán mi az a jigfej méret és a mellette alkalmazott csalivezetés, ami jobban kiugrasztja őket. A felszerelés, különös tekintettel a zsinór lefinomítása is gyakran ad érdekes tapasztalatokat pro és kontra. És még így is, mindennek ellenére  évről évre tapasztalok újat-meglepőt. Akárcsak nemrégiben Markazon.

            Alapvetően nem hiszek abban, hogy adott szituációban csupán egyféle csali lenne az, amit a kiszemelt ragadozóval meg lehet etetni. Általában csali jellegeket használok (forma, méret, szín) amin belül számtalan olyat lehet találni, amit megfog a hal aznap.

A Markazi tározó ebből a szempontból is érdekes tanulságokkal szolgált. Koncz Dávid barátommal horgásztunk itt több alkalommal az országos csónakos pergető bajnokság kapcsán. A hatalmas vízben rengeteg akadót találtunk. Főként bent, nyílt vizen, ahol az átlagmélység 5-7 méter között változott. Bár biztos vagyok benne, hogy olykor ezeken tömegével áll hal, ezúttal a belső helyek üresek voltak. Nem úgy a szélvizek.

Az első felfedező napon majd egész nap bolyongtunk a mederben keresgélve, mire rájöttünk, hogy a parti sáv az, ahol a halakat meg tudjuk fogni. Volt olyan kapásunk is, ami centikre a parti kövek mellé dobva ért minket alig egy méteres vízben, de nagyjából 2,5 méternél mélyebben nem találtunk süllőt. Ami igazán érdekes volt, az az eredményes csalik naponta történő változása. Első két alkalommal az apró méretű, rikító, csillámos zöld nimfa gumik váltak be egészen kicsi, 2 gramm körüli fejekkel.

Egy héttel később ugyanerre már alig volt kapásunk, de addigra a verseny mezőny végigpecázta a vizet és arra jutottunk, hogy talán megunták a halak a rikító zöld színt. Más csalik, más méretek, és legfőképpen más színek voltak azok, amikkel az egyre inaktívabbá váló halakat be tudtuk csapni. EZ az, ami olykor igazán izgalmas és tanulságos tud lenni a pergető horgászatban! Hiszen tudtuk, hogy ott vannak a halak. Azt is tudtuk, hogy valahogyan biztosan meg lehet őket fogni, de napról napra egyre nehezebbé vált, így folyamatosan kísérleteztünk, hogy megtaláljuk a kulcsot.

Eközben a víz áttetszősége is változott, mivel épp a verseny előtti este hatalmas eső zúdult a térségre és egy befolyó patak átírta kissé a terveket. Hogy a verseny 6 órája hogyan telt, miként és hány ponton szúrtuk el a jó szereplésünket, arra most inkább ki sem térek. Viszont az utolsó 10 perc megér egy misét!

Egészen idáig három megfogott halig jutottunk, ami nem sok mindenre lett volna elég. Végül visszamentünk egy olyan pontra, ahol több rontott kapásig jutottunk. A bevált, kedvenc csalikat félretéve elkezdtem turkálni a táskámban és a kezembe akadt egy ősrégi vérvörös-flitteres kis 5 centis twister, amivel régen sok halat fogtam, de az utóbbi évek „eljapánosodásának” köszönhetően a feledés homályába merült.

Mivel erősen tűzött a nap, a víz viszont maradt zavaros, úgy éreztem egy tompa, de csillogó szín jó lehet. 2 grammos jigfej került belé és már repült is. Ahogy a csónak mögé értem vele, törölte le egy szép tüskés. Borzasztóan megörültünk neki, de mivel még volt néhány perc hátra, remélve, hogy nem volt véletlen, sietve újat dobtam. Majd még egyet, meg még egyet, és ismét egy vad rávágás közepette horogra került az újabb halunk. Nem akartuk elhinni, ami történik... Még talán két dobásra volt időm, mielőtt lefújták a fordulót, de tripláznom nem sikerült. Azóta is verem a fejem a falba, miért nem tettem fel hamarább a vörös twistert. A verseny után, míg én pakolásztam, egy más márkájú, de hasonló szín összeállítású gumit kipróbált Dávid is és ő is fogott vele hamar egy halat. Így, bár kétség kívül belefuthattunk egy időpontba is, amikor újra táplálkozni kezdtek, meggyőződésem, hogy a csali színe volt ezúttal, ami megmentett minket az elúszástól.

            Nyár közepén újra egy csónakban horgásztam barátommal, de ezúttal nem versenyen. A Tisza-tavon próbáltunk szerencsét. A korai órák sok kapást eredményeztek, de ismét igaz volt, hogy korántsem volt mindegy, mit húzunk nekik. Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett és kezdett befülledni a levegő, úgy hagytak alább a kapások is és kezdtünk egyre inkább variálni. Az egyik kulcs a fejméret már-már végtelenségig történő kicsinyítése volt. Enyhe áramlatú, nagyjából 4 méter mély szakaszon horgásztunk 3 grammos fejekkel.

Ha növeltük a súlyt, máris nem érdekelte a csali a halakat. Ahhoz, hogy ilyen körülmények között is le tudjon esni a mederbe a műcsali, nagyon vékony, 0,06 és 0,04-es főzsinórokat használtunk. A kapocs mérete is apró volt, hogy minél kevésbé zavarjon be az óvatossá vált halaknál. Indokolt volt 5 centi körüli csaliknál maradni, mert az ilyenkori ivadékméret még ekörül mocorog és Dávid tapasztalata is azt húzta alá, hogy a nagyobb csalikra nemigen akad érdeklődő, ezeket viszont előszeretettel verik le a testes halak is.

A finomítgatások mellett azzal is tisztában voltunk, hogy könnyen eshet be nagyobb süllő, akár harcsa is, de bármilyen meglepő, 10 kiló körüli halig egy ilyen szettel még korántsem vagyunk esélytelenek. Ezt Dávid ott helyben be is bizonyította, először egy cirka 70 centis süllő, majd egy közel 90 centis harcsa képében.

Nekem aznapra csak kisebb „típus” süllők jutottak, de a szebb kövesek és a nap második felében fogott balinok így is kárpótoltak. Hogy tanulság nélkül ezúttal se menjek haza, arról megint csak barátom gondoskodott.

Számolatlan mennyiségű és fajtájú plasztikot kipróbáltam pergető pályafutásom alatt. Néhány éve a legjobb minőségű japán csodákat is húzom, s mivel tudom, hogy egyébként jók is, hajlamos vagyok elfelejtkezni a múltbéli kedvencekről, akárcsak Markazon történt a kis piros twister esetében. Pedig nem ritka, hogy egy 20 forintos ősrégi gumi mindent ver.

A szomorú az, hogy még csak igazán a magyarázatot sem tudom rá. Olyan árnyalatnyi mozgáskülönbség lehet 1-1 csali között, hogy azt emberi ésszel néha felfogni sem lehet, mégis nagyságrendi differenciát mutat kapásszámban az egyik a másikhoz képest. Így volt ez Dávid esetében is, aki feltett egy kommersz apró gyöngyházas gumihalat és ütni-vágni kezdték neki a tüskések a süketnek hitt vízben. Én közben visszacsatolásként cserélgettem a favoritjaimat, de néhány erőtlen piszmogáson túl nem jutottam. Kénytelen voltam kunyerbálni egyet barátom „csodafegyveréből”, hogy fel tudjak zárkózni. Érdekes módon mindjárt érdekeltem én is a halakat... Maradandó tanulság volt, hogy bár jó, és kell is, hogy legyen bevált kedvence az embernek, ha mód van rá, gyerünk próbálgatni mást is, mert sosem lehet tudni mikor derül ki valami teljesen másról, hogy ellenállhatatlan a ragadozóknak.

            Ezért jó tanulóhal a kősüllő, és ezért jó oktató pályák azok a területek, ahol sok hallal lehet találkozni. Mert bár ilyen pecákba is olykor belecsöppen az ember, a keserű valóság nem ez. Egy jóval haltalanabb vizen, ahol napi egy kapásban reménykedik a horgász, felértékelődnek az ilyen tapasztalások. Pláne, ha az az egy kapás épp az áhított nagy hal. Amikor a célzott álomhalat kergetem hazai vizeken, már nem gondolkozom rajta, hogy jól vezetem e a csalit.

Viszont nap mint nap találkozok vagy beszélgetek olyan pecásokkal, akikben még sok a kétely és nem bíznak magukban. Nem tudják, hogy amit csinálnak, az működik e, mert egy eleve kevés halas vízen nincs meg a kellő visszacsatolás. Ezért bíztatok minden kezdő, vagy bizonytalanságokkal küzdő pergető kollégát, ha leckét kínál a víz, fogadják el! Hisz végső soron mindannyian holtig tanulunk. Az ősz beköszöntével indul az igazán intenzív kősüllő szezon! Akinek van rá módja, irány a víz, irány tanulni!

Írta: Sztahovits Péter

Forrás: Magyar Horgász Magazin, LXXI/8. 2017.augusztus