A késő őszi-téli szezon a gumihalas horgászatról szól számomra immár sok-sok éve. Ki tudja miért, talán a sok kezdeti sikerélménynek köszönhetően, a plasztikos peca lett a kedvencem. Kiváltképp eredményes, ha mélyen kell keresni a süllőt. Ámbár az utóbbi években a Duna feladja a leckét és a meggyőződéssel dobált gumihalak sem mindig váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Épp ezért érdemes néha a jól megszokott metódus mellett más alternatívákkal is kísérletezn

  Előfordul, hogy érzem, jó helyen keresem a halakat, az időpont is megfelelő, ergo ott kell, hogy legyenek előttem, mégsem sikerül megetetnem velük a csalimat. Volt idő, mikor ragaszkodtam a berögződéseimhez és kitartottam a jól bevált plasztikok mellett, és ez elég is volt egy eredményes pecához. Azonban főleg az elmúlt évben annyira nem akart működni a víz, hogy elkezdtem kételkedni magamban és másban gondolkozni. Az ideális téli süllős pályák zöme valahol 4-5 méteres mélység körül mozog nálunk. Éppenséggel számtalan hosszú csőrű wobbler közül lehet mazsolázni, ami lejuttatható ilyen mélységbe.

Akad néhány barátom, akik igen szép eredménnyel alkalmazzák eme csalikat kifejezetten gumis pályákon, így hát indokolt volt nekem is előbb-utóbb kipróbálnom. Tipikusan ilyen szituációkban, mármint gumihalas helyeken a vékony-hosszúkás wobblereket kedveltem meg. Úgy is mondhatnám, igazi süllős formák. Optimális esetben nem nagy amplitúdóval riszálják magukat, csak épp finoman veretnek.

Kiváltképp hideg vízben érzem fontosnak, de a fogasnak általában véve is jobban bejön a finom rezonancia. A nagy kilengésű csalikat inkább a csukáknak tartogatom. További tulajdonságuk ezeknek a csaliknak, hogy akad köztük suspending, azaz lebegő változat, amit megállítva egy ponton tarthatok egy ideig, illetve csörgő és halk típusok közül is lehet válogatni. Ez utóbbi kérdést épp a gumihaltól való nagyobb eltérés érdekében többnyire a csörgős felé szoktam billenteni.

            Tavaly ilyenkortájt gyakorta váltogattam a gumihalat meg a wobblert és hol ezzel, hol azzal voltak kapásaim. A megfelelő sávon horgászva, ha huzamos ideig nem volt esemény plasztikra, elővettem egy hosszúcsőrűt és ha nem is mindig, de néha bejött. Önmagában a változatosság kedvéért is jól esett néha félretenni a gumihalakat. Többnyire befelé, a medernek dobtam a csalit, hogy a gyors sodrással könnyen tudjam messzire sodortatni. Merthogy mederwobblerezés során sosem csupán dobástávot horgászom, hanem leengedem jó messzire. Akár 100 méterre is. Kinyitom a felkapókart és nézem ahogy peregnek le a dobról a menetek. A folyó teszi a dolgát és viszi a hátán az újdonsült „uszadékot”.

Nyilván ez egy csendes visszaforgóban nem működik, csak olyan szakaszokon, ahol ha nem is rohan, de baktat a víz. Amint közeledik az alátét zsinór csomója, megállok, felveszem a kontaktust a csalival és lassan elkezdem bevontatni. Ha jól választottam, éppen a fenék felett kell ússzon. Olyan sávban, hogy ha elhúzom egy tüskés mellett, kedve legyen a halnak nekiugrani. Amint érzem, hogy elkaptam egy erősebben sodró szakaszt és hevesebben üt a wobbler lassítok, vagy akár meg is állítom egy kicsit. Néha megugrasztom, hiszen a játékos csalivezetés ez esetben is működhet. Hatalmas előny, hogy akár tőlem egészen távolról is elérhetek így halat, sok esetben ráadásul épp az óvatosabbját, azaz a nagyokat. Megesik, hogy a csőr odakoccan a mederhez egyszer-egyszer, ilyenkor lassítani szoktam, hogy picit eltávolodjon a csalim a veszélyes zónából. Merthogy ezeknek a műanyagdaraboknak egyik hátrányuk az áruk, kár lenne ha akadóban végeznék. Ámbár visszagondolva két év alatt egyet sem szakítottam be. Ez talán annak is köszönhető, hogy a hosszú csőrrel orral előre először maga a csőr érintkezik az akadóval és többnyire ha megállítom, átbillenthető rajta.

            Ha megérzem a süllőszagot a levegőben, nem ritka, hogy munka után egyenest a csónakomhoz vezet az út. Így történt ez tavaly is jónéhányszor. Mivel hosszú csend után kifejezetten halas napok következtek egymás után, izgatottan szálltam vízre. A megfelelő időben horgonyoztam le a megfelelő helyen. Szép tüskésekben bizakodtam, de hiába húztam a máskor verhetetlen gumikat, meg sem kérdezték mi vele a szándékom. Eltelt vagy 1-1,5 óra, mire előkotortam egy mélyretörő wobblert. Hogy érdekesebb legyen a dolog, mindjárt két sztereotípiámat is megdöntöttem. Egyrészt wobblerezek gumis pályán, másrészt ha már wobbler, nem a jól megszokott rikító változat került a zsinórra, hanem egy tompa, élethű színminta.

Tudom, a színekben sokan nem hisznek, nekem viszont az elmúlt években csak sokasodtak az olyan irányú megfigyeléseim, amikor igenis döntő volt, hogy milyen tónust választok. A sötét beálltával tán furcsa próbálkozásnak tűnhet, de Nagy Andris barátomtól megtanultam, olykor ezek a tompa színek is jól működnek. Hosszan elengedtem a wobblerem, majd elkezdtem közelebb csalogatni. A monoton vibrálását kevesebb mint félúton törte meg egy szép fogas. A kapás pillanata megunhatatlan. A kontaktus első pillanata a várva várt hallal mindig euforikus érzés. Még meg sem fogtam, de már elönt a sikerélmény, hiszen túl tudtam járni az eszén. A viszonylag rövidke fárasztás már szinte csak desszert. Formás típus dunai süllőt ejtettem zsákmányul, de persze csak amolyan képletesen, mert amint megszabadítom a horogtól, engedem is, had menjen.

Apropó horog! Kényesen ügyelek rá, hogy minőségi, erős hármashorgokra cseréljem az eredeti nyegle tűket. Bármikor beeshet igazi óriás is, és ezeken a típusú filigrán csalikon általában a horog mérete sem nagy, így különösen fontos, hogy az kiváló minőségű legyen. Kár lenne, ha egy ilyen könnyelműség miatt hagyna faképnél. Aznapra ennyi jutott. De persze másnap megint nem bírtam magammal és véletlenül eltévesztettem a hazautat. A menetrend hasonló volt. Annyi különbséggel, hogy gumihalra is volt két kapásom, amiből egy átlaghalat sikerült elcsípni. De utána ismét csend következett.

A következő beállást szintúgy gumival kezdtem, de süketnek bizonyult, így hát váltottam. Szinte már kivétel előtt, a csónak mögött rontott neki a wobblernek a hal. Bár át tudnám adni az érzést, ahogy leverte, de bárhogy csűrném-csavarnám a szavakat, nem lehetne ugyanazt az érzést leírni. Maradjunk annyiban, hogy rettenetesen oda... pörkölt neki. Én meg a halnak persze, mert bár jól megijedtem, nem vagyok papírkutya. Mivel rövid távon történt a kapás, a fárasztás is goromba volt. Az impozáns mérete ellenére sok esélyt nem adtam neki, hamar alátoltam a merítőt. Bár kétség kívül szép hal volt, akkor és ott nem gondoltam volna, hogy abban az évben nagyobb már nem fog jelentkezni. Az esélyt minden esetre megkapta, hogy egyszer majd ő lehessen a legnagyobb.

            Minél több időt töltök el a Duna hátán, annál gyakrabban lesz úrrá rajtam a tudat, hogy mennyire kiismerhetetlen víz. Épp az idei „nagyhalas” szezon előtt állok és izgatottan várom, mit hoz a hideg. Minden év más és más. Hol ez működik-hol amaz. Olykor kánaánban érzem magam, olykor pedig, mint tavaly is, szűkmarkú a folyó. Sok mindent nem tehetek, mint hogy bizakodok. Nomeg kísérletezek! Hátha idén valami új technika fogja meghozni az öreg csíkoshátúakat?

Írta: Sztahovits Péter

Forrás: Magyar Horgász Magazin, LXXI/11. 2017. November