Mennyiben számít a gumihal milyensége fogósság tekintetében? Fontos a helyes szín? Létezik csodacsali? Van alapja a „ma csak ezt ette” mítosznak? Aki folytatja az olvasást ilyen, és hasonló kérdésekre kap választ, persze szigorúan az én meglátásaimat alapul véve. Eme rövid eszmefuttatás első sorban folyóvizekre, azon belül is a Dunára vonatkozik. Egy állóvizen már lehetnek eltérések, de alább ennek miértjére is kitérek.
Akár a világhálón, akár személyes diskurzusok során, egyre inkább azzal szembesülők, hogy a legtöbb horgász talán túlságosan is a technikára bízza magát, ha pecázni megy. Ez alatt azt értem, hogy úgy gondolja, ha megvesz egy méregdrága botot, orsót, netán halradart, akkor az már önmagában garancia a halfogásra.
Így állnak hozzá legtöbben a csalikhoz is. Csalik sokaságát halmozzák fel, mert hol erre, hol arra vallja valaki, hogy tutira hozza a halat. Az igazság az, hogy legyen bármilyen márka fia-borja, nem sok olyan műcsali kapható, ami bizonyos helyzetekben ne lenne fogós. Sőt! Rengeteg van, ami egy adott helyzetben kapásra bírja a pikkejeseket. Mégis, ha meglátnak egy fotót egy szép fogásról, tízből kilencszer az első kérdés ami elhangzik: „mivel fogtad?”. Pedig véleményem szerint ez a kérdés valahol egy képzeletbeli 10-es listának a végén kullog.
A legfontosabb a megfelelő hely. Nem találták még fel azt a csodacsalit, amivel ha vaktában megállok a Dunán egy semmilyen helyen, biztosan halat fogok. Így hát nem árt, ha első lépésben ott dobálok, ahol előfordulhat a célzott hal. Esetemben a süllő. A második fontos momentum a megfelelő időpont. Rengetegen rontják el ott a horgászatukat, hogy bár jó helyen próbálkoznak, de rosszkor. Netán túl hamar feladják. Így vagy úgy, de nem találják el azt a kritikus időszakot, azt a nagyjából nem egész egy órát, amikor a fogas aktívan táplálkozik-vadászik. Ezt hívom aktív időszaknak. És íme egy nagy különbség a Duna, és egyéb vizeink között. Azaz az aktív és passzív időszakok megkülönböztetése.
Egy tavon fel lehet keresni a tüskések nappali tartózkodási helyét, ami lehet akadó, törés, iszapkifürdés. Majd ha ez megvan, a nap bármely szakában esély nyílik megfogni rajta a halat, akár passzív időszakban is, amikor a hal nem vadászik, csak fekszik. Ekkor ha sikerül mégis az orra előtt felkínálni a műcsalit, sok esetben becsapható.
A kapásidő megtalálása kevésbé kritikus kérdés, bár nyilván álló vizeken is van aktív időszak. A Tiszán, ahol jóval nagyobb mélységek vannak a Dunához képest, illetve a sodrás is rendkívül lassú, megint csak más a helyzet. Főleg azért, mert a Tiszán a meder közepét is meg lehet horgászni, nincs igazából fizikai akadálya, így itt is bárhol felkereshető a hal akár napközben is, ha aktív, ha nem. Ettől függetlenül épp a Tiszán sem feltétlenül egyszerű a helyzete a süllő horgásznak, de ezek okát most nem taglalnám.
A Dunán viszont jelentősen mások a játékszabályok. Adott egy széles folyó a mederben erős sodrással. Ráadásul ha ez nem lenne elég, a hajóforgalom is jelentős, nomeg eleve nem ildomos hajóútban horgászni, így ez a sáv kiesik a játékból. Marad a két szélső sáv, de nyilván ezek sem teljes hosszukban. Azokra a pontokra kell koncentrálni, ami valamilyen módon tartja a halat. Netán pontosan meghorgászható, mint például egy kisebb-nagyobb akadó. Ezek viszont legyenek bármennyire is jók, ritka, hogy napközben is tartsanak halat. Jellemzőbb, hogy kijárnak rájuk a süllők.
Ezek olyan célterületek, amikre adott időpontra kinéznek a Duna sárkányai vadászni. Ekkor kerülnek, ahogy mondani szoktam „lőtávolba”. De egészen eddig a pillanatig elérhetetlen helyeken tanyáznak. Magyarán passzív-inaktív időszakban jóval nehezebb őket horogra csalni, mint mondjuk egy álló vízen. Viszont ha kimozdulnak és elkezdik keresni a kishalat, akkor könnyű prédává válnak. Kutatni kezdik a táplálékot, és ha rá utalót találnak, tapasztalataim szerint nem válogatnak. Sokkal fontosabb, hogy a csali vízben legyen az orruk előtt aktív idő alatt, mint hogy az a csali milyen márka szülötte.
Ha a hely és az idő összevág, és ott van a halunk, ahol reméljük, onnantól nagyon nehéz elkerülni a kapást. Ehhez persze az kell, hogy 
oda legyen téve a csali a jószág orra elé. És itt jön be még egy fontos pont gumihalas peca esetében, ami megelőzi a gumihal milyenségét, mégpedig az ideális jigfej súly. Ez pedig teljesen változó, ami vízmélységtől, sodrás erősségétől, és a dobás-csalivezetés szögétől is függ. Horgászok olyan pályát a folyón, ahol elég a 10gr, de olyat is, ahol olykor a 30 is kevés. És van olyan hely, ahol egyazon beállásból 3-4 különböző fejméret is szükséges lehet. Ez így elsőre furcsa lehet, pedig az ok nem bonyolult. Ezen a helyen egy legyező ívben több irányból is van esély halba futni. Dobhatok a part felé. Ha így teszek, általában elegendő a 12-15gr. Ekkor az enyhe sodrást kihasználva egy negyedköríven tapogatom le a pályát. Dobhatok lefelé, de akkor végig folyással szemben húzom a csalit, nagyobb nyomás nehezedik rá, netán valamivel mélyebb is a víz, így ilyen helyzetben már szükséges a 18-20gr.
Illetve dobhatok teljesen be a mederbe, de ekkor már egyrészt ugrik a vízmélység is, illetve a sodrás is jelentősen erősebb, tehát 25gr körül kell jigfejet választanom, de ez elmehet akár 30gr-ig is. Ezek a grammkülönbségek egy képzeletbeli íven, amik rögtön változnak, ha a vízállás csökken vagy emelkedik. Érthető okokból, hogy mindig a megfelelő súly legyen a kapocsban, nagyon fontos. Ez tartja ugyanis ideális mélységben a csalit, ez teszi lehetővé, hogy a gumihal lejusson a süllők elé és megfelelő helyen táncoljon. Ezért ha a gramm nem stimmel, megint csak megbukik a „csodacsali” elmélet. Sok-sok évig egy őszi-téli plasztikos pecám úgy nézett ki, hogy a feneketlen táskámból előkotorásztam vagy 20-30 -féle gumihalat és kiakasztgattam szép sorban a csónakomba szerelt csalitartóra. Peca közben ezeket cserélgettem serényen, majd ha eljött az időpont és szerencsém volt, megfogtam a halat, netán halakat. Hogy melyik gumival? Épp amelyik a kapocsban volt... Najó, azt azért hozzáteszem hamar, hogy az összes bekészített csalihoz valamilyen emlék fűződött. Tudtam, hogy mindegyik fogós, így nem is annyira volt meglepő, hogyha valamelyiket elmarta egy csíkos.
A tavalyi évben mégis valami változott. Egyre inkább kezdtem meggyőzni magam, hogy fontosabb, hogy a csali vízben legyen a megfelelő időben, mint hogy azzal pazaroljam az értékes perceket, hogy cserélgetem őket. A cipekedésüket is meguntam, így hát egy nap úgy döntöttem nem hagyok a táskában csak egy dobozt, benne kétféle gumihallal. Egy kisebb 10 centist cseburaska jiggel szerelve, finom bottal párosítva, és egy 11,5 centist hagyományos jigfejjel szerelve. Mindkettő típusból mindjárt négyet, amikbe különböző méretű ólomfejek kerültek. A 10 és a 11,5 centis csaliméret dunai viszonylatban általánosnak mondható. Amolyan se nem nagy, se nem kicsi. Mindkét gumi színe gyöngyház fehér, tehát rikító. Ez lehetne éppenséggel zöld is, vagy sárga, netán rózsaszín, de a színt sem akartam feleslegesen bonyolítani, így ennél maradtam. Mindkét csalit jól ismerem, tudom, hogy működik és hiszek benne. Biztos voltam benne, ha arra jár egy süllő, az meg fogja fogni vagy ezt, vagy azt.
A tavalyi telet így pecáztam végig és azt kell mondjam, semmivel sem fogtam kevesebb halat, mint a cserélgetős korszakomban. Akár minden nap elmondhattam volna, hogy „ma csak ezt ette”, hiszen mindig ugyanazzal fogtam a halakat. Igaz szerencsétleneknek nem is adtam lehetőséget a válogatásra.... Igazából egy csali is elég lehetett volna. Azért döntöttem mégis kettő mellett, hogy az eltérő mozgású csebu jiges megoldást is elővehessem, ha végzetesen süketnek tűnik a peca, de nagyon ritkán volt szükség, hogy ehhez nyúljak.
Zömében a hagyományos jiges gumi elég volt az elém úszó halaknak. Csupán arra kellett figyelnem, hogy amilyen irányba dobok, ahhoz megfelelő fejmérettel párosított csalit tegyek fel. Sokan csak vonalban horgásszák a Dunát, pedig nagyon sokszor ez kevés. Sokkal nagyobb területet lehet végigpásztázni, ha kifelé és befelé is leszűröm a vizet. Főleg ha a terület szétszórtan tartogat pontokat, amiken megállhat a hal. Az alap tézisen túl, miszerint akkora ólomfejet válasszunk, amivel éppen érezhető a csali mederbe történő visszahullása, érdemes olykor eltérni. Ha a monoton csalivezetés nem válik be, a szükségesnél nagyobb fejjel párosított plasztikot veszek elő és pattogósabban vezetem. Hiába a hideg víz és a lelassult halak, megesik, hogy ez a nyerő. Árnyalatnyi trükk, mégis sokkal fontosabb, mint hogy csalicserén gondolkozzak.
A végeláthatatlan horgászcikk kavalkád és a temérdek új fejlesztésű csali között hajlamos a jelen kor horgászfia elveszni a részletekben. Holott a megoldás sokszor sokkal 
egyszerűbb, mint egyébként gondolnánk. Hogy milyen csalikat használok, ezt sosem titkolom, szívesen elmondom ha kérdezik, ahogy az adott csali vezetésében is tudok segíteni, de a peca legszebb része, a víz feltérképezése már mindenkinek saját feladata. Ha egy egyéni elképzelés bejön és beüt a nagy hal, annál nem sok jobb érzés van a világon, de ehhez néha túl kell lépni a technikai csapdákon, amik csak elvonják a figyelmet. Ehhez kívánok eredményes felfedezést!
Írta: Sztahovits Péter
Forrás: Magyar Horgász Magazin,LXX.évf.,12.sz., 2016. December
