Le merném fogadni, hogy minden pergetőhorgász műcsali arzenáljában van egy „legenda”. Egy aduász, amit minden fölé helyez. Kis kedvenc, ami emlékeket őriz, élményeket adott, tehát múltja van. Kedvencem nekem is van dögivel, de egy van csak közülük, ami megérte a legenda titulust.

Amikor megvásároltam az első pergető szettemet, akkortájt került hozzám. Erőlködök, de nem emlékszem már, pontosan hogyan. Az biztos, hogy a kezdetek kezdetén igen fogalmatlan voltam még, mire lenne érdemes költeni. Leginkább olyan műcsalikat válogattam, amiket cikkekben-könyvekben, innen-onnan láttam, kifejezetten a Dunára összpontosítva.

A rikító, mélyre törő 8 centis fahalacska véletlenül csúszhatott be a dobozba. Az első években még kizárólag partról pecáztam és főleg sekély helyeken, leginkább sóderzátonyokon. Nemigazán értettem, mire mehetnék ott egy kb. 2,5 méterig lefutó csalival. Meg úgy egyáltalán, meg voltam róla győződve, hogy este a süllőt felszínen kell keresni. Jó-jó, attól is aggódtam, hogy a mélyre futó csali bent ragad a kövek között, vagy netán egy elsüllyedt fa tartja meg magának. Évekig nem is nagyon használtam. Néha dobtam vele párat, aminek hol véletlen csuka, hol véletlen balin volt az eredménye, de leginkább pihent a doboz mélyén.

Új hely, új remények

            Mígnem megismertem egy olyan kövezést, ahol kellő mélység fogadott ahhoz, hogy akár egy mélyretörő wobblert is elhúzzak mellette. De ismét felmerül a nagy kérdés, miért akarnék mélyen futó csalit elhúzni esti süllőzés folyamán? A válasz egyszerű és prózai, s mint mindig, a víz adta meg. Nem volt kapásom... Persze, nem újdonság, gyakran megesik. Csakhogy, ha ott ülök a csónakban, és - leszámítva az aktív karlendítő gyakorlatokat amiket a szúnyogok kényszerítenek ki belőlem – nem történik semmi, akkor cselekvéskényszer támad rám. Azazhogy csalit cserélek. Mivel úgyis csendes volt a felszín, gondoltam mért ne próbálnám meg mindjárt mélyebben? Elő egy gumihallal! Nade hoppá? Hol a gumihalas doboz? Jaaaa? Otthon maradt, wobblerezni jöttem.... Akkor legyen mélyretörő! Valami ilyesmi volt a megfontolt, tudományos gondolatfonál, ami során megszületett a legenda. Ugyanis rögtön ahogy feltettem, akasztottam vele egy kapitális süllőt ott, ahol előtte jónéhányszor keresztbe-kasul húzgáltam már szinte minden felszíni csalit, ami nálam volt, eseménytelenül.

Hogy azért csak részben legyen örömöm, a hal félúton kereket oldott, mégpedig olyan malőr okán, amit azelőtt, és azóta sem követtem el. Beletörött a horog. Mivelhogy ritkán használtam a csalit és régóta volt meg, a vékonyka tű el volt gyengülve, én pedig slendrián módon nem cseréltem le mielőtt a kapocsba akasztottam. Másnapra persze orvosoltam a hibát és ezúttal tudatosan tettem ugyanoda a halaknak. Ekkor már csónakba is került az első fognyom okozója. Aztán legközelebb még egy, meg még egy. És ahogy teltek a hónapok, meg az évek, gyűltek rajta a kapófogak ütötte „sebek”. Amikor már igen gyalázatosan nézett ki, elküldtem Matasics Józsi barátomnak, hogy kicsit szedje ráncba, mert kezdtem aggódni, hogy beázik és idő előtt megadja magát. Mata barátom megkínálta jó vastag gyantaréteggel, amitől eleinte aggódtam is, hátha ront a plusz súly a mozgásán a csalinak, de szemmel láthatóan nem okozott neki problémát. A halat még hosszasan fogta ugyanúgy a renováció után is.

A legnagyobb wobbleres kapitális fogasaimat mind neki köszönhetem, s bár majd mindegyik nagy hal után megfordult a fejemben, hogy vitrinben lenne már a helye, csak nem vettem ki a dunai dobozból sosem. Mivel egyetlen darabom volt belőle, igyekeztem megfigyelni a sikere titkát. Mint minden fogós süllős wobblerem, ez a típus is finom, enyhe, mégis kellően intenzív veretést produkál a vízben. Nem veri ki a botot a kezemből, nem imbolyog nagy kitérésekkel, és nem tör ki erős sodrásban sem. Pont azt a finom rezonanciát tudja, amit egy küsz is produkál, amint a sodrással szemben próbálja magát feljebb küzdeni. Nagy Andris barátom úgy szokta mondani, tökéletes a halképe. Halkép alatt Andris azt a jelet érti, amit a csali kibocsájt. Lehet, hogy egy csali apró, mégis a mozgása akkora halképet produkál, mintha egy tenyeres keszeg dolgozna. Avagy lehet egy csali tizen centis, mégis több centivel kisebb valós hal jelét adja le. Ha egy csalival sikerül eltalálni azt a jelet, amivel az adott vadászterületen leginkább találkozik a ragadozó, akkor a horgásznak nyert ügye van.

További jó tulajdonsága a „legendának”, hogy viszonylag erős sodrásban is tudtam vele játszani különböző mélységekben. Gyakran állítottam meg és csak tartottam a folyóban egy helyben. Néha visszaengedtem a spiccet, kicsit lassítottam rajta, ekkor persze kicsit feljebb mozdult, olykor pedig belerántottam, hogy a megugró kishalat imitáljam vele. De bármennyire is lassú tempót adtam neki, mindig megvolt a kellő mozgása, ezt pedig a hosszú csőrének tulajdonítom be. Valójában nem sokkal, épp talán fél méterrel futhatott mélyebbre, mint a legtöbb általam kedvelt felszínközeli csalitípus, mégis sokszor épp ez a kis plusz kellett ahhoz, hogy kapásra bírjam vele a rafinált öreg halakat.

Az utolsó közös kaland

            Szeptember derekát jártuk. Ilyenkorra már túl szoktam lenni néhány jobb halon, de ezúttal valahogy rendre elkerültek. Egy-egy 3 kiló körüli jószággal randiztam, de az igazi lábremegtető nagyfogúak valahogy nem akarták mutatni magukat. Dacára a gyakori betliknek szorgalmasan jártam ki, bízván előbb-utóbb összefutok egy szép csíkossal. Ez az este sem volt más, mint a többi. A víz sima volt, nem fodrozta szél. Ez jó pont. Szélben általában egyébként sem szoktam sikerrel járni, ha wobbleres pecáról van szó. Front sem volt, a vízállás is stimmelt. Minden adott volt, hogy ne ússzam meg a napot megint kapás nélkül. Kicsit csípett már a sötétség, fel kellett öltöznöm rendesen, pedig hol volt még az igazi ősz... De ezt sosem bánom, sőt. Minél hidegebb van, annál inkább bújnak elő az igazi csíkos nagyvadak. A szokásos menüt zongoráztam végig, bár ezúttal nem volt sok fogásos a vacsora, néhány wobblert akasztottam csak ki a csónakom csalitartójára, amiket cserélgettem. Rablás persze ezúttal sem volt, de ezt mifelénk már megszoktam. Nem szokták elárulni magukat az éjszaka vadászai, ámbár a nagyjának ez egyébként sem tulajdonsága. A kedvenc került csatasorba. Mint megannyiszor már, dobtam el a kritikus kőpúp mögé, majd finoman megindítottam és megtartottam a megfelelő mélységben.

Fáradt voltam kicsit, így néha el-elbambultam magam elé. Mondhatnám teljesen váratlanul ért a kapás, de azért ez ezúttal nem lenne igaz. Mivel jól ismerem a helyet, pontosan tudom már mi az az egy négyzetméteres terület, ahol pontosan meg szokta fogni a csalit a süllő. Éppen ezért amikor oda érek a wobblerrel, mindig nagyon koncentrálok és sokszor szinte már beképzelem, hogy kiveri a botot a kezemből. Aztán van, hogy marad a képzelődés (ez a gyakoribb), meg van, hogy olyan jól sikerül képzelegnem, hogy tényleg megüti. Akárcsak ezen a szép estén!

Szétrobbant bennem a boldogsághormon, mikor végre masszívan odavert a csalimnak egy éjkirály. A karika pálcával most nem tudtam rögtön rápumpálni, mint a kisebb tesóira, sőt meglepő és energikus iramban elindult lefelé a folyással. Akkora volt a lendülete, hogy megijedtem és inkább elkötöttem a csónakot. Süllő fárasztásnál ilyenre tán még sosem folyamodtam ezelőtt, de ezúttal nem késlekedhettem. Nem akartam erőltetni az erős sodrásban, mert nem tudhattam hogy tart a horog, így inkább utána eredtem. Szerencsére az ilyen helyzetekre van bekészítve a horgonykötelem végére egy nagy flakon, így csupán egy mozdulat volt elengednem a hajót. Viszonylag hamar a hal fölé értem és immár rövid pórázon zajlott a küzdelem. Imádom amikor lecsavarja a botot a csónak alá, pláne, ha tudom, hogy ezeket a mutatványokat egy süllő műveli. Még néhány fejrázás, néhány erőtlen kitörés, s belesiklott a merítőbe a szépséges hal. Igazi dunai forma hosszú, izmos süllőt csodálhattam!

Ráfektettem a neki előkészített matracra, nehogy törje magát, majd szemügyre vettem az akadást. Csak a hasi horog tartotta, a másik a száján kívül lifegett. A szájában keresztben volt a wobblerem. De szomorú látvány fogad. Nem csak hogy keresztben van, de két részben is. Hogy a kapás pillanatában, vagy a fárasztás hevében e, de ketté roppantotta a legendát. Szabadjára engedtem a jószágot, majd egy perces néma gyásszal visszaemlékeztem a csalival fogott megannyi kapitális halra. Hát bevégeztetett, most már tényleg mehet a vitrinbe. Végül is rászolgált.

            Másnap első dolgom volt felforgatni az internetet, hogy megtaláljam a jövő kedvenceit, a kis csoda testvéreit. Jelenleg három darab büszke tulajdonosa vagyok. Egyikőjük már halakat is látott azóta, még ha nem is óriásokat. Egy darabig remélem kitartanak. Bár ha csak egy-egy ilyen fogast adna mindegyik, már akkor is boldog lennék. Újra itt az ősz, a lehetőség adott hozzá!

Írta: Sztahovits Péter

Forrás: Magyar Horgász Magazin; LXXI/9. 2017. Szeptember