Stílszerű lenne, ha újfent egy sikeres süllőfogásról számolnék be, de az az igazság, hogy a pergető horgász élete nem csak játék és mese, és itt most nem Hókuszpókra gondolok… A velős valóság az, hogy olykor, sőt nem is ritkán magam is kudarcot vallok. Gyakorta térek haza betlivel, amit aztán igyekszem kiértékelni, majd az átgondoltakat legközelebb kamatoztatni. Csakhát a betliről elég nehéz történetet kanyarintani az újság hasábjára. Ennek dacára most mégis megpróbálkozom vele!
Egy átlagos őszi-téli dunai szezont úgy tudnék megfelelően jellemezni egy szóval, hogy hullámzó. Vannak csúcs időszakok, amikor akár a hét minden napján adja a víz a szebbnél szebb halakat és úgy kapják el a csalit, hogy nem lehet hibázni. Minden hal jól akad, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Aztán bezuhan az íve a hullámnak lefelé, a kapások egy-egy nap elmaradnak, a kapitális halak szintén, s ha mindez nem lenne elég, az a kevéske koppintás, ami mégis néha becsúszik, könnyen elronthatóvá válik.
Egy ilyen hullámvölgybe kerültem tavaly év végén is. Napokon keresztül vagy nem volt esemény, vagy ha jött hal, az nem volt nagyobb 2-3 kilónál. Végül egyik este egyetlen kapásom arcomra fagyasztotta a mínuszok miatt amúgy is dermedt mosolyt. Szépen elértem a pendülős rávágást, a hal mégis elköszönt. Csak egy pillanatra éreztem a súlyát. Ismerem már annyira a botjaimat, hogy meg tudjam állapítani, ami úgy ott tartja a 84gr dobósúlyú nehéztüzérségi pálcám spiccét az ívben bevágás után, mint ahogy ez a hal tette, az komoly lehetett. A történteken persze hamar túltettem magam. Gyakorta megesik, nem lehet minden kapást mindig megfogni, néha a halnak is nyernie kell, hogy izgalmasabb legyen a móka.
A legközelebbi peca nem hazai pályán esett. Panyi Bence barátom meghívásának eleget téve néhány kilométerrel fentebb utaztam a Dunára. Mivel Bence szépen fogta a szezonban a „sárkányokat”, bizakodva vágtunk neki a víznek. Egész délután csónakban voltunk, kerestük-kutattuk a halakat, jobbnál jobb helyeket szűrtünk át, mindhiába. Alkonyatra épp a legjobb pályához értünk. Mély, közel 6 méteres gödörbe kellett letennem a gumihalam, méghozzá igen erős sodrásban.
A gödörben feküdt valami horogmarasztaló féleség is, mert többször átdöccentem rajta, sőt, olykor a sodrással rásegítve ki is kellett belőle pöckölnöm az odaragadt csalimat. Bő negyed órája tapogattam a medret szorgalmasan, mire végre megcsendült a kezemben a bot. Akárcsak a múltkori halat, ezt is úgy éreztem, hogy jó ütemben értem el. Rövid tusakodásba kezdtünk, mi alatt megállapíthattam, az 5 kilón biztosan túl van ez a hal is.
Ezt már csak azért is ki mertük mindketten jelenteni látatlanban is, mert abban az időszakban ennél kisebbet nemigen fogott ott barátom sem.De megbizonyosodni már nem sikerült róla, mert egyszer csak megkönnyebbült a kezemben a felszerelés és már csupán a gumihalam nehezkedett a zsinór végén tovább… Bosszantó, de ez még mindig a dunai valóság, a maga kudarcával. Így hát kénytelen voltam ezt a békát is lenyelni. Persze, aznap több akció már nem sikeredett, hiába lelkesültünk fel az eseménytől.
A soron következő napokban egyre hűlt a levegő. A keszegek amúgy is ritka felszíni pillegése is szinte teljesen megszűnt. Mintha eltűntek volna, s magukkal vitték a ragadozókat is, mert újabb gyenge napok következtek. Betlis és egy halas alkalmak váltogatták egymást, de azok az egy halak sem döngettek kapukat. Finomabb-sumákos kapásokkal kóstolgatták csak a csalimat, de néhány kisebbet el tudtam közülük érni dacára az óvatoskodásnak. A hideg visszafogta a vehemenciájukat.
Ezen morfondíroztam, meg azon is, hogy nem ártana jobban odafigyelnem, hogy kigrammozva a helyzethez képest legkisebb fejet tegyem fel s ezzel együtt minél lassabban húzzam a műhalat. Hiszen lassúak most, talán nem érik úgy el a hideg vízben. Okoskodó gondolataimat sajnos a tetteim nem igazolták, mert egy óvatlan pillanatomban, puszta lustaságból egy túlontúl nehéz fejjel szerelt gumit dobtam el a csendes parti sáv felé. Éreztem, hogy túl gyorsan esik vissza a lassú vízben, de akkora volt a nihill, hogy egyrészt igazából nem is bíztam kapásban, másrészt gondoltam, ha mégis, majdcsak jól eltörli. Időnként ugyanis szokott működni a túlsúlyozott fej is. Mondanom sem kell (de azért is mondom), az eltörlés stimmelt… Még csak nem is nagyon, hanem csak úgy úriasan megkoppintotta a csalit a süllő. Itt már volt némi bizonytalanságom a bevágásban, fel is szisszentem halkan, mert éreztem, lehet nem ült megfelelően. Sokáig nem volt időm ezen morfondírozni, mert a nagyágyút komótosan elkezdte lecsavarintani a kezemből a vízig.
A fék elkezdte szépen adagolni a zsinórt, amikor kellett, majd a hal megtorpant és felszaladt a zsinóron az ujjaimig a jól ismert bizsergető lomha
fejrázása. Imádom ezt az érzést, mert azonnal tudni lehet belőle, hogy az érezhetően nagy hal mennyire nagy. Pontosabban imádnám, ha a lóbálós mozzanat nem úgy végződött volna, hogy megkönnyebbül a cucc… Tekintve, hogy zsinórban a harmadik nagy halam intett idejekorán búcsút tőlem bő 10 nap alatt, nomeg mert ekkorra már halmozódott bennem a méreg, a kihalt víz közepén a síri csendbe belekiabáltam valamit. Valamit, amiben volt némi vallási vonatkozás, meg némi foglalkozásbeli megkülönböztetés, ami a jószág édesanyjára vonatkozott… Hiába, ahogy tanult barátom, Nagy Andris szokta mondani: „A haltalanság kikezdi az elmét”.
Vöröslő fejjel huppantam vissza a csónakdeszkára és összeszorított fogakkal néztem bambán a közben kitekert jigfejemre. Árulkodó karcok illették magukat rajta, amik kapófogaktól származtak. Nem érte el a hal tökéletesen a csalit. Pontosabban éppen úgy kapta el, hogy az állkapcsa elülső részénél az összezáródó fogak szorítottak csak rá. Gyakori eset, és szinte kivédhetetlen. A kapófogak mögött pár centi hosszan olyan a fogas szájürege, ami ha összezárul, szinte lapos, mint egy satu, fogakkal tarkítva. Ha ebbe a satuba kerül pont bele az ólomfej, kicsi az esély rá, hogy a bevágással onnan ki lehessen mozdítani. Ha nem sikerül, akkor talán el lehet képzelni, hogy a horog valahol a szájüregben fityeg csak ilyenkor és nem tud megkapaszkodni sehol. Esetleg amikor nyit a száján a hal akasztás után, a horog ugrik egyet és megáll egy pillanatra valahol, de mivel ebben már nincsen dinamika, hatalmas mázli kell hozzá, hogy valami lágy felületet találjon és ott a csónakig kitartson az akadás.
A jellemzőbb az, hogy egy tátott szájú fejrázás során elegánsan távozik a csali a halból, én pedig dacára a prímának tűnő kapásnak, csak szórom a szitkokat… A túlsúlyozott fejnek ez lehet a hátránya a kikönnyítettel szemben. A pörgős csalisebesség vagy azt eredményezi, hogy szépen ráfut a hal és akkor jól akad. Vagy ilyen esetben, mikor lelassulnak, csak odacsíp a tempósnak is, így viszont könnyen lehet, hogy rosszul éri el. Ezért volt hiba, hogy nem váltottam kisebb fejes gumira, mert a könnyedebben lebegő csalira lehet, hogy jobban tudott volna rászívni és talán ült volna a bevágás. De ezt már sosem tudom meg…
A kudarcsorozatból Bence barátom újabb szép fogásai hoztak vissza az életbe. Egy reggel két kapitális süllőt is elcsípett. Ahogy mesélte oly módon, hogy a hagyományos jigelés nem vált be, majd egyszerűen eltekerte a gumihalat félvizen, és lám bejött. Ezen felbuzdulva mentem ki aznap délután a folyóra. Az első beállásban jó 20 perce dobáltam a plasztikot, de nem volt esemény. Ekkor jutott eszembe barátom intelme. Még az sem tartott vissza a kísérlettől, hogy tudtam, ő partról műveli az eltekerős gumihalasdit, én pedig a mederben ültem a csónakban.
Feltettem egy könnyű fejjel megtűzött gumit, megsuhintottam, majd hosszasan vártam, míg feneket fog. Amikor a zsinórom belazult, közepes tempóban elkezdtem egyenletesen betekerni. Úgy éreztem nem vagyok komplett… Mintha most kezdtem volna a pergetést és csukára tekerném a twistert. 4,5m-es vízben valahol fele mélységben ballagott a gumim komótosan. A csónak felé közeledvén jó, ha 7-8 méterre volt tőlem, mikor a semmiből elemi erővel durrantott oda rá valami. A rövid zászlón gyorsan lezajlott a testközeli tusa. A fentebb már emlegetett kemény pálca nem sok esélyt hagyott neki. Kicsit kardoztam vele, majd megmerítettem. Ez a hal duplán lepett meg. Egyszer ahogy fogtam, meg egyszer a méretével. Ugyan nem méricskéltem, de szemre 6-7 kg körül lehetett. Külön öröm, hogy végre megtörte a pech szériát és nem csak egy fejrázás erejéig köszönt oda.
Hogy mit keresett télen a vízoszlopnak talán inkább a felső harmadában, az jó kérdés. Valószínűleg ott vadászott a keszegekre, nekem pedig szerencsém volt és kereszteztem az útját a csalimmal. Végül is mégsem olyan nehéz ez a dunai süllő fogás… Csak tekerni kell, aztán egyszer csak ott van. Ugyan hol lehet ezt kérem elhibázni…?
írta: Sztahovits Péter
Forrás: Magyar Horgász Magazin, LXXI/1. 2017. Január
