A pontosság úri erény, tartja a közmondás. Kiváltképp igaz ez, ha horgászatról van szó, pláne ha hatásosan szeretnék átfésülni egy jónak vélt területet ragadozóhalak reményében. Egy új hely keresése először az ideálisnak tűnő szakasz kiszemelésével kezdődik, de utána szűkíteni kell a kört. Indulhat a kicsit jobbra-kicsit balra játék.

     Horgász szemmel két féle ideális ragadozóhal tartó hely létezik. Az egyik azonnal adja a halat első próbálkozásra, amint rálelek. Gondolom könnyű kitalálni, hogy ez a verzió a ritkább. A másikat nógatni kell. Hosszasan, sokszor kell rá kijárni, mire sikerül kellőképpen felderíteni-megismerni és eltalálni azokat a pontokat rajta, amik bizonyos időszakokban tartják a halat.

Két olyan pályát is horgászom évek óta, amiknek a pontos megismerését egyenként nagyjából 20-20 rajtuk eltöltött betli előzte meg. Mindkettő hosszú törés, amiket az elejétől a végéig szisztematikusan méterenként pecáztam végig, mire sikerült eltalálnom rajta a megfelelő beállási pontokat és azokon az ideális dobási szögeket. Mára mindegyiket jól ismerem. Tudom, hogy pontosan hol kell letenni a horgonyt, hogy jó pozícióban álljon meg a csónak, és tudom, hogy milyen irányokban milyen távolságokra találok onnan a gumihalammal útközben valamilyen akadót-haltartó pontot, amin megállhat a süllő. Ehhez persze szükség van tájékozódási pontokra, amik alapján be tudom lőni a helyeket. Nyilván egy GPS nagy segítség lehet ebben, de ha sikerül betájolni a helyet megfelelően, sokkal gyorsabb és egyszerűbb szemre ráállni a célterületre.

Folyóvizek esetében ez valamelyest egyszerűbb feladat, hiszen a parton többnyire ki lehet szemelni egy fát, házat, villanyoszlopot, vagy bármit, amire merőlegesen megállva már félsiker a pozíció. Innentől pedig már csak a parttól való távolság az, amit el kell találni. Ez egy radarral könnyű feladat lenne, hiszen egy törés esetében gyerekjáték ráállni vele annak vonalára, de téli időszakban évek óta tilos a használata, így kénytelen vagyok érzésre bepozicionálni magam. Ez természetesen több-kevesebb hibaszázalékot von maga után. Ha úgy érzem nem stimmel a beállás, akkor nem habozok felemelni a horgonyt és néhány métert kintebb vagy bentebb menni a csónakkal.

Évekkel ezelőtt egy jól ismert gödröt pecázva nap mint nap betliztem, pedig éreztem, hogy ott kellene legyenek a fogasok valahol a környéken. Megszokásból álltam rá a külső törésére. Egyik nap jócskán kifelé dobva a gumihalat kapásom volt. Szép hármas forma süllőt sikerült elcsípnem. Gyanús volt a dolog, hiszen azon a helyen a csónak vonalában szoktam megfogni a halakat. A legközelebbi pecára kivittem a régi öreg radaromat (akkoriban még szabályos volt), és megnéztem pontosan hol van a gödör törése. Kiderült, hogy jó 15 méterrel beljebb álltam meg a napokban, mint kellene. Alaposan memorizáltam a távolságot és onnantól már nem tévesztettem. Az elkövetkezendő alkalmak szépen adták a halakat.

            Hosszú szakaszokon érdemes lefelé vagy felfelé is mozogni. Folyóvíz esetében a lefelét én jobb szeretem, mert akár motor nélkül is csendben lehet ereszkedni, kevésbé zavarva így a halakat. Dobástávonként horgonyzom ilyenkor, így garantáltan pontról pontra át tudom fésülni a medert.

            A Tisza mély-lassú vizében szintén eredményes lehet a kicsi, de gyakori helyváltoztatás. Épp múlt ősszel a Tiszafüreden megrendezett Országos Pergető Bajnokság fordulóján választottuk András barátommal azt a taktikát, hogy egy kevésbé halas, de viszonylag zavartalan szakaszt pecázunk le-föl a versenyidő alatt, és próbáltuk róla lebogarászni az óvatlanabb kősüllőket. A meder ideális volt. Egy meredek esésű törés rézsűjét horgásztuk, ami akadókat is rejtett. Nem állt rajta tömegével a hal, mint a frekventáltabb-népszerűbb helyeken, de nagy volt a terület, így bíztunk benne, hogy a várhatóan kevés halas versenyen elegendő fogást lehet rajta produkálni. Nagyjából 100-150 méteres szakaszon mozogtunk le-föl. Minden helyváltásból sikerült 1 vagy 2 halat kibogarászni, így végül 12 hallal aznap a 2. helyet sikerült megszereznünk. Ezt egy jónak vélt ponton vesztegelve nem lehetett volna abszolválni.

            Szintén tiszai versenyélmény a múlt januári Péli Zoltán Emlékversenyen elért első helyezésünk. Ezen a versenyen az 5 legnagyobb hal megfogása volt a cél. A halak jelentősen szétszóródva terültek el a folyómeder közepén. Mivel mindketten erősen szőrmentén ismerjük csak ezt a szakaszt, így vaktában álltunk meg egy helyen. Tekintve hogy darabos halak megfogása volt a cél a versenyen (végre!), kerültük a kis csalikat. Zömmel 10 centis méretekkel próbálkoztunk. Alattunk bő 10 méteres mélység volt, így vékony fonottzsinórokkal és a helyzethez képest könnyű jigfejekkel horgásztunk. Ez nagyon lassú peca, de tapasztalataim szerint a Tiszán kimondottan eredményes tud lenni.

Ami a megszokotthoz képest eltért, az a kapások helyzete volt. Hiába dobtunk hosszúakat, mégis minden kapás a csónak mögött ért minket közvetlenül. Akadót nem éreztünk magunk alatt, így ennek okát kizártuk, hogy ezért összpontosultak volna pont alánk. Ellenben Andris észrevette, hogy amikor alánk ér a csali, a visszaesése rendkívül belassul, hiszen más szögben találta el az enyhe sodrás. Szinte csak vízközt lebegett a meder felett pont úgy, ahogy cimborám meg tudta tartani. Csak a botspicc visszaejtésével lehetett visszahullajtani a gumit a mederre, de ehelyett inkább a fenék felett lebegő gumi apró belerázásával játszottunk, ami kiváltotta az óvatos süllőkből a kapást.

Hogy ott volt a hal alattunk, vagy távolról követte mindig a gumit, ennek a jóég a megmondhatója. De amikor a kapások alább hagytak és elég terünk volt mozdulni a helyről, azonnal megtettük. Éppen fél dobástávval tudtunk lejjebb menni, ahol újabb rávágásokat tudtunk kiprodukálni, de hiába álltunk odébb, ezek a kapások ismét a csónak mögött értek minket. Ezen kívül még egyszer tudtunk mozdulni, ami újfent halat eredményezett, és szintén a csónak alatt-mögött került elő. Ebből azt szűrtük le, hogy ott volt a hal mindenhol szinte, de nem volt mindegy nekik a csali tálalása, így csak ha abba az adott pozícióba ért a gumihal, akkor nyúltak rá.

            Véleményem szerint nem csak a beesési szög, de az irány sem mindig mindegy. Állóvizeken is rengetegszer fordult már elő velem, hogy egyazon ponton egy bizonyos irányból nem sikerült halat érni, de kicsit odébb állva, más szögből horgászva kapás kapást ért. Így van ez olykor folyóvizeken is. Nem beszélve arról, hogy mint ahogy a tiszai példák is mutatják, sokszor nem mindegy, hogyan és hova teszi be a sodrás a csalit. Épp egy törést horgászva lehet kardinális a kérdés, hiszen ha sikerül úgy horgonyozni, hogy a csalit éppen beteszi a sodrás a mederesés tövébe, akkor ígéretes sávban jön végig a gumihal és az ott lapuló fogasok megfogására is nagyobb esély nyílik. Sosem felejtem el egyik helyi, profi süllőhorgász ismerősöm szavait: „200-as vízállásnál már nem megyek a lenti törésre, mert nem úgy forgatja mellette a vizet a folyó, hogy szépen tudjam vezetni a csalit a tuti vonalon.” Barátom precízségét szép fogásokkal díjazza rendszerint a Duna, ami önmagáért beszél. Hozzá kell tenni, épp háromszor (ha nem négyszer) annyi évet töltött már el a vízen, mint magam.

           Bármely cimborámmal horgászom együtt, rendszerint megrökönyödnek, ha néhány dobás után felhúzom a horgonyt és alig 5 méterrel odébb terelem a csónakot. Számít? Hangzik a kérdés. A választ pedig, ha szerencsés napon vagyunk vízen, már a halak adják meg. Nem mindig kell berántani a motort, ha egy beállás nem hozza a várt reakciót a víz alól. Olykor csak méterekre van a megoldás. Ezekhez a méterekhez pedig türelem kell, hogy sikerüljön kitapasztalni, de a víz cserébe mindig meghálálja.

Írta: Sztahovits Péter

Forrás: Magyar Horgász Magazin, LXXI/2. 2017 Február