Sosem felejtem el, mit mondtam szüleimnek tizenpár évvel ezelőtt, amikor úgy döntöttem felhagyok minden más horgászmódszerrel és ráállok teljesen a pergetésre.

„Ehhez nem kell, csak egy bot meg egy kis táska csali és bármikor ki tudok ugrani egy órára”.

Akkoriban fejeztem be végleg a finomszerelékes korszakomat. A középiskola befejeztével jócskán megfogyatkozott a szabadidőm is, ezért döntöttem végül a rakósbotos-ládás, sokat cuccolós peca felhagyása mellett. Hiszen a pergetés sokkal kevésbé költséges és időigényes módja vízparti kedvtelésemnek, legalábbis akkoriban ezt gondoltam. Hogy mi lett a vége, azt talán minden olvasó tudja-látja. Mondhatni csöbörből gödörbe estem, de persze abszolút nem bánom. Maradjunk annyiban, kicsit azóta túlléptem az „egy bot, pár-csali” elméleten...

            A ragadozóhalas, műcsalis horgászatban találtam rá igazán önmagamra, mégis időről időre megfordult a fejemben, egy valamit még nagyon kipróbálnék! Mégpedig a legyezést!

Külső szemlélőként mindig csodáltam a horgászat talán leginkább sportszerű ágazatát. Ha a zenében létezik komolyzene, akkor a horgászat komolyzenéje a legyezés. Amolyan kötelező olvasmány, amit ha igazán tisztelem a hobbimat, illik elolvasnom. Évek teltek úgy el, hogy mondogattam magamban, „most belevágok-most belevágok”, mire tavaly eljutottam a tettig és végre kipróbáltam.  Előrebocsájtom, ne ijedjen meg senki, nem tettem le a pergető pálcákat és nem fogok ezentúl csupa magasröptű legyes fortélyról „szakírni” sem mostanában, sem később. Ezt meghagyom a rutinos profiknak. A suszter meg marad a kaptafánál. Csupán azért ragadtam billentyűzetet, hogy megosszam kezdeti élményeimet és amatőr szemmel próbáljak rávilágítani a peca eme apró és kevesek által űzött szeletkéjére.

            Az elhatározás megvolt, épp csak a felszerelés hiányzott. Szentkirályi Ádám barátom kölcsönzött számomra egy remek tanuló szettet, meg egy kis dobásoktatást, ami már víz mellett történt. A „víz mellett” ez esetben szó szerint értendő, mert a szomszédos szántóföldön lóbáltam az elsőket. Ámbár az általam keltett csattintások inkább tűnhettek egy alföldi lovászgyerek paripája irányába vetett nevelési célzatú ostorcsapásainak, mint legyezésnek. Mit mondjak, nem volt egyszerű a levegőben tartani a zsinórt (számomra a mai napig nem az...)! De lassan kezdett alakulni, így engedélyt kaptam elhagyni a szárazföldet és végre vízben próbálkozhattam. Az első kísérlet nem kényeztetett el halfogással, csupán egy akasztásig jutottam, ami hamar kereket oldott. Rutintalanságomnak volt köszönhető, hogy a kapást nem vettem észre, a hallal való kontaktus felvételét meg teljes mértékben elbénáztam, így hamar leakadt a szakáll nélküli horogra kötött nimfáról. Ezt követte még 3-4 betli, mire végre megfogtam életem első legyezett halát, egy kisebb márna képében. Nem feltétlen ilyen kezdőhalra gondoltam elsőre, de kiegyeztem vele. A célom ugyanis domolykók becserkészése lett volna. Ámbár ez sem sokat váratott magára.

            Egy fontos információ felett közben elsiklottam. Történetesen, hogy honnan volt csalim rögtön az elején? Mert ugye a legyes horgász maga köti a csalikat! Már amelyik... A szerencsésebb kezdőknek van olyan barátja, aki köt egy marék kezdőszettet, mint nekem Kozma Gergő cimborám. Eleinte lelkesen gyártotta a mindenféle műnyüvek garmadáját, de hamar alábbhagyott a lelkesedése, mikor közöltem vele, hogy pecánként 4-5 darabot szoktam a hullámsírba, vagy éppen a szemközti fa legfelső ágára küldeni.... Így az első szezon végére kénytelen voltam ezt is megkísérelni elsajátítani. Mármint nem a fára dobálás művészetére gondolok(az már amúgy is elég jól ment), hanem a légykötésre, de ne menjünk ennyire előre...

A következő ugrásban a lap munkatársa, személyes jó barátom, Gégény Viktor segített. Egy közös peca során bődületes tempóban kezdte szedegetni a domikat. 1-2 jó tanács, néhány apró instrukció, meg a dobozkámban a tutinak vélt csalira rámutatás után végre megtört a jég. Elkezdtem halat fogni! Főként kisebb fejeseket, de időnként beugrott néhány tűrhető jószág is. Az aznapi legszebbet épp egy felszíni csalival sikerült megfognom. Egy hosszú, vízlepte fatuskó mellett igyekeztem elsodortatni a pókszerű kis legyet, aminek egymás után többször is odahörpintett egy hal, de vagy négyszer elhibáztam. Azon csodálkoztam, hogy újra meg újra kapásra tudom bírni, nem unja meg a nógatást, míg végül csak sikerült megakasztanom. Ekkorra már résen voltam és a zsinórt az ujjammal a bothoz szorítva tartottam, így le tudtam reagálni az odacsípést. Derékig a vízben állva szép hallal kardozni nem rossz érzés! Épp csak arra nem figyeltem, hogy a zsinór amit befelé fejtek, merre tekereg. Bele is gabalyodtam alaposan, mire Bosi barátomhoz elcsoszogtam a vízben, hogy lefotózza a halat. Persze nem hagyta ki az alkalmat, hogy a gordiuszi csomó közepén állva megörökítsen.

            Bár a műfaj csak első ránézésre tűnik rendkívül komplikáltnak, valójában nem az. Feltéve ha alapszinten gondolkozok. Tényleg elég hozzá egy bot, orsó, megfelelő zsinór meg egy marék műlégy. Ja!? Meg egy napszemüveg! Ez utóbbi azért fontos, mert ha valaki olyan kiszámíthatatlanul lóbálja a zsinórt mint én, jobban teszi ha védi a szemeit valamivel. Láttam a világhálón fotót milyen, amikor szemgolyóban landol a műlégy... Maradjunk annyiban, tudnék ilyesmi élmény nélkül élni... Ha polarizált a lencse, akkor netán még a halakat is észre lehet venni megfelelően tiszta vízben. Mivel én nyáridőben tanulgattam, a mellescsizmát is nélkülöztem. Egy rövidnadrág meg papucs éppen elegendő volt. Csupán egy mellényt kellett még rendszeresítenem, hogy kompaktul kéznél legyen minden apró kellék miközben derékig a vízben állok. Az egyik visszatartó erő egy hezitáló számára minden bizonnyal a felszerelés ára. Pergetős vonalon belém rögzült, hogy sajnos a minőséget jócskán meg kell fizetni. Ámbár az általam használt eszközök sokat is kapnak, gyakran vannak „munkában”, így elkél a megbízható műszer. Nyilván ez legyezésnél sincs másképp, viszont teljesen baráti áron össze lehet állítani egy olyan szettet, ami kényelmesen használható és tartós.

Az orsóval szemben pedig messze nincsenek olyan magas kritériumok, mint például pergetésnél, hiszen szinte csak a zsinór tárolására szolgál. Ha saját magam kötöm a legyeimet, az is kevésbé zsebbenyúlós mint egy wobbler vagy akár egy gumihal. Amennyiben egy adott víz célzott halfajára koncentrálok, akkor pedig elegendő egyetlen szett bőven, hogy kiszolgáljon. Csupán a módszerhez alkalmas és megfelelően halas víz a kérdés még, de aki nyitott szemmel jár az országban, jócskán talál alkalmas folyócskát, ami gázolható és leginkább szép domolykókat rejteget. Abba bele sem megyek, hogy akik profi szinten űzik, mindenféle vízen mindenféle halfajt megfognak legyezve.

            Nagyjából a tavalyi nyár közepére datálható, hogy elkezdtem önállósodni. Egyre többször ugrottam ki rövidke egy-két órás pecákra csak úgy magamban. Visszatérvén a gyökerekhez, egy bottal, meg táska helyett mindössze egy mellénnyel, amiben a pár szem legyemet meg az egyéb fontos apró kelléket tartottam. A fényképezőgépet is többnyire otthon hagytam, de nem is volt rá igazán szükség.

Csak magamnak pecáztam.

Egy idő után azt vettem észre, hogy állok a vízben és teljesen kikapcsolok. Nem volt bennem bizonyítási kényszer.

A halakat sokszor ki sem kellett vennem a vízből, csak kifordítottam a szájukból az apróhorgot. Úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, amikor egy levágott nádszál volt a pecabotom és úszózva szedegettem a keszegeket a nádas mellől strandolás helyett. Hobbim lett a hobbimban, amit igyekszem megtartani privát kedvtelésnek. Tavaly óta beszereztem saját felszerelésem, és megkötöttem az első önálló legyeimet is. Már csak dobni kéne megtanulnom, mert az még mindig borzasztóan megy. Bár a vizet azért eltalálom többnyire... Amíg meg a legyem hallal együtt jön vissza, nagy baj nem lehet. Majd az idő, meg a folyó együtt csiszolnak a technikámon.

Ha pedig ön, kedves olvasó e sorok után sem kapott kedvet, hogy nekivágjon legyeskedni, íme néhány sor az egyik kedvenc filmemből:

„Amikor egyedül vagyok a kanyon félhomályában, minden létező egyetlen lénnyé egyesül a lelkemmel, az emlékeimmel, a Big Blackfoot folyó hangjaival, a négyütemű ritmussal, és a reménnyel, hogy egy hal harapni fog. Végül minden egyetlen valamivé egyesül, és egy folyó szeli ketté, melynek medrét a világ nagy özönvize vágja, és amely az idő sziklái közt rohan tova. Némelyik sziklán az időtlenség esőcseppjei, a sziklák alatt szavak vannak, és a szavak egy része az övék. Vizek kísérik életem.”

írta: Sztahovits Péter

Forrás: Magyar Horgász Magazin, LXXI/6. 2017 június