Szezon van! A két hónap süllőböjt, azaz tilalmi idő után mindig epekedve várom, hogy újra a „szent állat” nyomába eredhessek. Persze, tudom, pergetni lehet más, nászát éppen nem tartó halfajra is ezidő alatt, és tűzoltásra kiválóak eme opciók. De ahogy Nagy Andris barátommal szoktuk egymás közt fél-komolytalanul mondani: A halnak csíkjai vannak, meg tüskéi! Ja? Meg kapófoga!
Sok éves hagyomány, hogy barátaimmal a tilalom végét közösen ünnepeljük a Balaton hátán. Tavaly is így volt, de ezúttal a mondandómba csupán érintőleg szúrtam be eme információt, mert később jelentősége lesz. Másfél napot töltöttem a magyar tengernél, de a második nap hamar feladtuk a pecát, így inkább a parton folytattuk a dzsemborit. A rövidke vízen töltött idő és a betörő hidegfront ellenére is találkoztunk szép halakkal, ami kellő löketet adott a szezonnak. A Balaton csodálatos, halban gazdag víz és mint mindig, most is hozta a papírformát, de az első számú kedvenc még mindig a nagy folyó. Ahogy a bölcs mondás tartja, egy üleppel két lovat megülni nem lehet. Nekem a késő délutáni hazaúton mégis az járt a fejemben, hogy estére csak ki kéne térnem a Dunára is. Az autópályán hazafelé döcögve volt időm kitalálni, milyen mesét adjak be páromnak, hogy ne-vagy csak kismértékben harapja le a fejemet e remek ötlet hallatán. Egy hatalmas ölelés az örök szerelmemnek, meg egy cuppanós puszi után rákacsintottam a vízállásjelentésre, ami segített a döntésben. Pezsdülést írt, éppen az ominózus napra... A szürkület közeledtéig a családdal maradtam, de ahogy éreztem, hogy idő van, indultam a kikötőbe. A fáradtságot hamar legyőzte a pezsdülés ígérte kecsegtető lehetőség. Párom ugyan nem horgászik, de ő is tudja, ilyenkor szöges bilinccsel sem lehetne otthon tartani. Egy közös színházi programért cserébe általában elnézi az efféle „kicsapongásaimat”.
Sok éves tapasztalat, hogy az őszi-téli nagyhalas időszakokon túl a május nyújt még komoly esélyt néhány szebb fogas horogra kerítésére. Az ívás megterheli a süllőket, legyengülnek-lefogynak. Pótolniuk kell a veszteséget, így zabálásba kezdenek. Ez az időszak tapasztalataim szerint változó időintervallumot foglal magába, de általában május végéig-június elejéig kitart. A Dunán, ellentétben a tavakkal, ebben az időszakban az alkonyati-kora esti wobblerezés működik számomra leginkább. Egy bot és egy táska csali mindössze amit ezúttal magammal vittem. Naplementére éppen le tudtam horgonyozni, hogy még időben bevárhassam a folyó medréből vadászni kisoroló éhes süllőket. Néhány dobás a szokásos bevált fahalakkal, majd egy műanyag testű japán csodát teszek fel, amit még korábban Nagy Andris barátom ajánlott. Suspending, azaz lebegő, ami annyit tesz, ha megállítom egy helyben marad. Se nem emelkedik, se nem süllyed. 9 centis, amolyan pont süllőknek való méret. Kezd rámhasalni az éjszaka, amikor épp ahol sejteném, egy közepes, de azért határozott kapást kapok, aminek hiába vágok oda, ugyanúgy jön tovább a csalim, mintha misem történt volna.Elhibázta...
Dacára a csalin fityegő két hármashorognak, gyakrabban megesik, mint az a lelki nyugalmamba még beleférne. Egy ilyen peches malőr kétféle képen tud elsülni. A rosszabbik eset, ha egy pillanatra érzek ellenállást, de az rögtön megszűnik. Ilyenkor ha minimálisan is, de kontaktusba került a horoggal a hal és általában elriad, de legalábbis óvatossá válik és nem tudom már újra kapásra bírni. Jobb esetben mindenféle mellékzönge nélkül véti el a csalit, a horog pedig nem szúrja meg. Az ekképp rontott helyzeten még lehet javítani. Ezúttal is ebben bízom és visszateszem neki ugyanoda. Ilyenkor minden idegszálammal a wobblerre koncentrálok. Elképzelem hol jön, és amint odaér, ahol előzőleg hibázott, szinte szuggerálom bele, hogy újra odanyúljon. Néha bejön. Ezúttal is! Csöng a pálca a kezemben, olyat odakólint neki! Széles vigyorral törlök be neki, de a vigyor hamar lefelé konyul. Azonnal megkönnyebbül a bot a kezemben. Kapkodva venném fel a kontaktust, de nincs mivel. Odalett a hal is, meg a csalicsoda is. Említettem mondókám elején, hogy balatoni túrámnak még jelentősége lesz. Ott ugyanis kagylós mederben horgásztunk gumihallal, ehhez pedig dukál a fluorocarbon előke, amit egyébként a Dunán nem szoktam használni, vagy legalábbis csak nagyon indokolt esetekben. Ezúttal nem lett volna indokolt, ellenben lustaságból nem akartam levágni a már fentmaradt méteres 0,30-as előkéből kötött darabot és újrakötni a kapcsot. Elég erősnek éreztem a felszerelést, a 0,12-es főzsinór is bőven elegendő szokott lenni. Mikor eldöntöttem, hogy nem állok neki szerelni, még végigfutott rajtam egy baljós érzés, de nem hallgattam rá. Végigsimítottam a kezem az előkén és bár éreztem rajta minimális sérülést, megfeszítettem és úgy gondoltam jó lesz. Nem lett jó... A kagylók okozta sérülés kritikusabb volt, mint azt sejtettem.
Ez a könnyelműség pedig bántott. Nem a csalim elvesztéséért (boltban annyi van, még adnak is el belőle), nem is azért, mert nem fogtam meg a halat, hanem mert ha túl jól kapta el a wobblert és nem tud tőle megszabadulni, az életébe kerülhet a hibám, méghozzá értelmetlenül. Szarvashiba, mégis megosztom, hogy Ön, kedves olvasó tanuljon belőle! Én tanultam... Ahogy a mondás tartja: „Bolond ember saját kárán sem, az átlag ember a sajátjából, az okos ember viszont más hibájából tanul!” Aznapra el is ment a kedvem a maradástól. Csak abban reménykedhettem, hogy mint általában szinte mindig, ezúttal is szájszéles akadás volt és sikerült a csalitól megszabadulnia.
Másnap este természetesen visszatértem a tett színhelyére.
A dobozomban kotorászok wobblerek után. Korábban szinte csak fahalakat rejtett az esti süllős különítmény, az utóbbi 1-2 évben viszont egyre nagyobb számban társulnak melléjük az előző nap elvesztetthez hasonló műanyag darabok. Egyelőre egy már a kezemhez nőtt régi konstrukcióval kezdek. Szépen rikít, mint majd mindegyik darab, amit a süllőknek szánok.
A „milyen színű wobblert használjak éjszakai süllőzéshez” kérdést barátaimmal gyakran elbagatellizáljuk egyszerűen azzal, hogy „mindegy... csak SFC legyen!” Ez persze koránt sincs így. Gyakran működnek vaksötétben az élethű minták is, mégis a sok éves beidegződés miatt szívesebben nyúlok olyan csali felé, ami kitűnik a sötétben. Hogy ezért, vagy csak mert jókor voltam jó helyen, végre kapásom van, s bár nem ciripelteti meg a féket a csónakhoz terelt kettes forma süllő, mégis a szezon első dunai halának örülhetek.
Nem remélek két halat egy helyről, de azért dobok még párat, majd odébb csorgok kicsivel. A fahalat is lecserélem és a tegnapi csali ikertestvérét teszem újból próbára. Jogosan felmerülő kérdés, ha működnek a régi jól bevált darabok is, miért kísérletezek ilyen drága vackokkal? Egyik oka nemes egyszerűséggel az, hogy unalmas mindig ugyanazzal halat fogni. Ez a kevésbé tudományos magyarázat.
De azért tudományos magyarázata is van jócskán. Az egyik a dobhatóság. Ezek a wobblerek úgy vannak kiegyensúlyozva, hogy nem kalimpálnak a levegőben, nyílegyenesen és pontosan repülnek. A másik a lebegő mivoltuk (nem mindegyiknek, hiszen felszíni és süllyedő is létezik akár egyazon típuson belül). Ez a táplálék természetes viselkedését hivatott utánozni. Hiszen ritka az a kishal, ami ha megáll, fellebegne vagy lesüllyedne. Inkább ott marad ugyanabban a vízrétegben. Ha a monoton, lassú, egyenletes csali húzásnak nem dőlnek be a süllők, olykor megállítva egy ilyen műhallal ki lehet váltani a támadást. Mindezen tulajdonságai mellett mégis az egyik legfontosabb számomra a kemény test.
A fából készült wobblerek legnagyobb hátránya a sérülékenységük.
És itt most nem is arra gondolok, amikor használhatatlanná rágják a halak, mert az a jobbik eset. Hanem hogy egy kapitális ebfogú képes bemélyeszteni a csalitestbe az agyarát. Ez ugyan látványos emlék egy csalin, de valójában komoly hátrány lehet eredményes akasztás szempontjából. Ha ugyanis így szorít rá a hal, hiába vágok be megfelelő erővel neki, nem biztos, hogy ki fog mozdulni a fogak közül a csali annyira, hogy a horog ülni tudjon. Rántok a fején ugyan egyet, de maga a horog nem feltétlen tud érvényesülni. Ilyenkor szoktak idejekorán lelépni, nekem meg marad a találgatás mekkora lehetett? A szilárd műanyag testen azonos helyzetben egyszerűen elcsúszik a hal foga. Nem ragad bele, így jobb lesz az akasztás, jó esetben pedig kevesebb a vesztett hal.
A sodrással szemben lassan terelgetem wobblerem. Néha belegyorsítok egy picit, hátha csak nézegeti odalent valaki, néha pedig megállítom ugyanezen okból kifolyólag. Ahogy beér a csali abba a zónába, ahol a kapások érkezni szoktak, mindig egy kicsit jobban izgulok. Szinte már elképzelem, hogy most megüti, de van, hogy képzelegnem sem kell. Mint most, amikor a botomon cirka fél métert rántva gondolta valaki odalent, hogy kell neki az a vergődő izé a kapcsomról. Ha az előző napi hal volt, ha nem, honnan is tudhatta volna, hogy ezúttal nem gyengítettem a felszerelést előkével?
A fonott pedig nem engedett. Süllőhöz képest szokatlan dinamikával indult el a meder felé. Végre a fék is szerepet kapott, halk ciripeléssel engedett a halnak. Jó lesz! Jobb, mint az előző biztosan! Talán májussal a legerősebbek a folyami süllők! Hihetetlen, hogy míg egy 5 kiló forma tüskéshátú ősszel-télen viszonylag könnyedén megadja magát, addig ilyenkor mintha kicserélték volna az elemet benne. A nagy kirohanásból végül sikerül hamar megfordítanom, de a csónak mellett még tartja magát konokul vízközt. Jobbra-balra-jobbra-balra billegteti a buksiját. Szabadulna a horogtól, de az jól ül a csontos szájszélben.
Csónakba emelem, majd a szokásos begyakorolt gyors procedúra után átadom a folyónak. Ahogy a hasával besüpped az olajfekete víztükörbe, mint egy valódi sárkánynak, tükröződik vissza robusztus feje.Ehj, ezek a dunaszauruszok?! Szeretem őket!
Írta: Sztahovits Péter
Forrás: Magyar Horgász Magazin, LXXI/5. 2017.május