Puha jerkes csuka cselek

         A csukahorgászat egyik szépsége a lehetőségek azon végtelen tárháza, amiképp horogra lehet csalni. Megfogható körforgóval, támolygóval, gumihallal, jerkelve, wobblerekkel, szóval számtalan módon, de mégis az adott körülmény határozza meg sok esetben, hogy éppen mi az igazán eredményes, illetve célravezető. Már persze ha az eredményesség lebeg a szem előtt, és nem inkább egy izgalmas, netán látványos peca. Vagy éppen egy elhatározás, hogy márpedig az adott nap csak X fajta csalival próbálom őket kapásra bírni.

            Bár leginkább a tüskéshátúak megszállotjaként ismernek, valójában igen szeretek csukára is horgászni. A környezetemben lévő, ez irányú szűkös lehetőségekből fakad csupán, hogy aránytalanul kevés időt szentelek eme pettyes ragadozóhalunkra. Pedig egy tiszta vizű növénnyel benőtt vadregényes csukaparadicsom könnyedén elcsábít. Szomorú tény, hogy ilyenből kis hazánkban egyre kevesebb található. Mármint tiszta vizű növényes még csak-csak akad, de olyan, amiben szép számmal él csuka is, már sajnos egyre kevesebb. Panaszkodásom oka, hogy az általam favorizált pergető módszer, nevezetesen a jerkelés, vagy ha úgy tetszik rángatós csalis peca, éppen ilyen vizeket igényelne. Eme iromány apropója azonban nem az önsajnálatom, hanem egy speciális pergető technika, ami eddig a hazai sajtókban eddig jelentéktelen mértékben került a publikum elé. Mégpedig a softjerkes horgászat.

            A szóösszetétel eleje, a „soft” szócska a lágy gumicsalikra utal, a jerk pedig a rángatós módszerre. A csalivezetés hasonlatos a hagyományos jerkeléshez, de mivel ez esetben plasztikról van szó, mégis jelentősen módosul a metódus, illetve további lehetőségeket rejt egy gumicsali a wobblerekkel szemben. Az egyik kardinális különbség a csali súlya. Míg egy jerk wobbler önsúlya elérheti az 50, de akár a 100grammot is, addig egy 10-13 centis gumicsali csupán tizenpár gramm. Ennek megfelelően míg wobblerekhez praktikusan 100gr körüli dobósúlyú kőkemény multis botokat alkalmazok, addig softjerkhez egy 2,10 méteres hagyományos, közepes erősségű peremfutó orsós horgászbot tökéletesen elegendő. Sőt, a kis csalisúlyhoz ideálisabb, illetve a felszerelés könnyedsége a megfelelő csalivezetésben is segít.

           Tavaly április elején Kozma Gergő barátom nálam vendégeskedett, mivel gyakorlott műlegyes horgász is többek között, én meg éppen tanuló fázisban voltam (vagyok) és megkértem, hogy mutassa meg az alapokat. Ha már elrángattam otthonról, gondoltam ne jöjjön potyára, hát elmentünk kicsit csukázni. Dacára a zavaros víznek, amiben minden épelméjű pergettyűs körforgót akasztott volna a kapocsba, én úgy döntöttem bevállalom a beégés lehetőségét és inkább azzal pecázok, amivel épp kedvem volt. Egy 13 centis softjerk gumit tettem fel, persze rikító színben

, hogy azért ne legyen teljesen reménytelen a manőver. A part széle növénnyel kismértékben benőtt volt, a parttól nagyjából 1,5 méterre pedig egy kis nádcsomó állt ki. Egy jól irányzott dobással sikerült a parttal párhuzamosan elküldenem úgy a csalimat, hogy ennek a 1,5 méter széles sávnak a kellős közepén tudtam eltáncoltatni. A csomótól jóval túl dobtam. Pöc-pöc, megáll, pöc-pöc-pöc, megáll, pöc... DURRRR! Pontosan a szorosban elemi erővel futott rá a csalimra egy termetes krokodilpofájú. A bevágásnál a fék is belereccsent, ahogy a masszív haltömegnek odahúztam a bottal a megfelelő akadás reményében. A csalin mindössze egy hasi hármashorog volt, de a kapás jellegéből gyanítottam, hogy az az egy mélyen akadt. Általam krimpelt 7x7-es acél előke volt fent, így attól nem tartottam, hogy elharapja, viszont a 0,12-es fonottzsinórral úgy kellett kormányoznom, hogy a nádtorzsát lehetőleg elkerülje. Néhány delejes kirohanás és tiszteletkör után végül sikerült feltartanom Gergő komámnak, hogy lefotózza, majd visszaengedhessem.

            Bár a víz sekély volt, a csali mégis szépen jött el éppen ott, ahol a hal is tartózkodott. Egy ilyen csali plusz súlyt, ha csak mi nem teszünk bele, nem tartalmaz. Általában csak a horog a plusz benne, és ez elegendő is. Ebből ered, hogy lassan süllyed. Az anyaguk viszont változó lehet. Némelyik gumi szinte lebeg, de van, amelyik sűrűbb összetételű és gyorsan süllyed. A forma is eltérő. Nekem az egyik kedvencem az oldalról lapított, több részre osztott élethűre hajazó halforma. A V farkú, drop shotnál is alkalmazott plasztikok szintén alkalmasak lehetnek, illetve léteznek tűszerű farokban végződő gumik, amiknek a teste is hengeres, így egyrészt nagyobb a felhajtóerejük, lassabban süllyednek, illetve a jobbra-balra kitérő mozgásuk is intenzívebb. Ráadásul némelyik hasa üreges, így mégtovább tartható vízközt. A csalivezetést a botspicc megmozdításával végzem. Bele-bele pöckölök és időnként megállítom. Amikor megindítom, kiszámíthatatlanul billeg, támolyog a gumi, amikor megállok vele pedig élettelenül hullik lassan alá. Ez a fajta „döglődő” mozgás a csukáknak nagy kedvence. Amikor a sztenderd agresszív csalik és a gyors peca nem működik, ez a módszer épp ekkor mutatja ki a foga fehérjét, mivel kifejezetten lassú horgászatot tesz lehetővé. A normál jerk wobblerekkel szemben a plasztikok nem hangos toccsanással érnek vizet, hanem csendesen pottyanthatók a célterületre. Főként sekély vízben nem hátrány, ha nem bombaként csapódik vízbe a csali, elriasztva az esetleg épp ott ólálkodó pikkelyest.

            Pár éve a Duna-Deltában horgásztam egy olyan vízen, ami igazi csukaparadicsom. Nádassal sűrűn benőtt, sekély, üvegtiszta és teli van hínárral. Meg hallal, nem kevéssel. Sokat fogtunk különböző csalikkal, de méretben nemigazán sikerült kiugrót csónakba emelnem, pedig a csaliméretet nem apróztuk el. A csukák zömét jerkelve csaptuk be, de a gyors tempó nem tetszett nekik. Egyik nap gondoltam egyet és kipróbáltam a soft csalikat. A lomha kütyükre eleve jobban reagáltak a halak, így logikus váltásnak bizonyult, de a sűrű növényzetben is praktikusabb volt az alkalmazásuk. Hivatalosan egy keskeny-hosszúkás profilú gumival a rejtett horgos szerelési mód is működhetne, így akár a felszínig nőtt növényzet is meghorgászható, de a kapások jelentős hányada nem akadt rá jól, így nem erőltettem. Maradtam az egy darab hasi hármashorognál.

A magasra nyúlt hínármező széléig ezt is el tudtam dobni és ha legalább arasznyi hely maradt a lesüllyedt gaz felett, akkor ott már el lehetett vezetni gond nélkül a gumit. Amikor süket lett a víz és a kisebb foltosok sem ettek már, éppen ekkor ért kapás kapást a trükkösen rángatott gumikra. Ha jó helyre dobtam az első méteren kirontott rá a gazból egy jobb csuka. Egészen addig tudtam ezt játszani, míg el nem fogyott az összes, a technikára alkalmas, és méretben is megfelelő gumicsali a dobozomból. A hasonló sokhalas túrák az élményen túl ezért is hasznosak. Nem az esztelen haltépésről szólnak, hanem a kísérletezésről. Ha bizton tudom, hogy ott van előttem a hal, csak éppen nem eszi amivel eddig próbáltam, sokkal lelkesebben váltogatom a csalikat míg nem végre rátalálok egy megoldásra. Akárcsak az ominózus túrán, ahol végül a legnagyobb halakat is softjerkelve tudtam kimozdítani. Ehj... Egyszer még oda visszatérek!

            A röpke elkalandozásból visszatérve az ominózus hazai tavacskára más persze a felállás. Nincs temérdek növény, a víz is opálos, de legalább hal van itt is. A külföldi tapasztalatokat pedig idehaza is kiválóan lehet kamatoztatni. Ábrándozásomat Gergő káromkodása törte meg. Kapása volt egy vízre hajló fűzfa lombja alatt, de nem akadt meg. -Dobd vissza neki! -Biztattam, s már csobbant is a wobblere. Igyekezett lassan, ugyanott elhúzni a műcsalit, de csak egy újabb rontott kapásig sikerült eljutnia. -Az enyémet nem akarja eléggé, próbáld meg te! -Mondta, engem pedig nem kellett noszogatni, már pöccintettem is be a fa alá a rikító gumiherkentyűt. Amikor nem monoton egyenletességgel húzok valamilyen csalit, hanem játékot is viszek bele, megpróbálom elképzelni, mit művel a felszín alatt. Tiszta vízben persze nem kell elképzelni, mert saját szemmel is lekövethető. Sok esetben, nem csak csukázásnál, magam előtt meghúzom a műcsalit, hogy lássam miként mozog optimálisan.

Ahogy közelebb és közelebb billegtettem, lassacskán elértem azt a pontot, ahol barátom tréfás kedvű hala tanyázott. Ilyen helyzetekben, ha lehet, még jobban koncentrálok. Szinte magam előtt látom, várom, hogy MOST fogja meg. Ott van, biztosan látja már és mindjárt nekiront! Nem mindig jön be, de ha nem csal a megérzés, a gondolatot tények követik. A kapás pedig már nem is a meglepetés erejével tör rám, hanem egy megnyugtató érzéssel. Ezúttal is így történt. Bár két alkalommal gyanút fogott az előző csalira, harmadjára nem hibázott a krokodilus. Böködés helyett szépen lecsavarta a botot a kezemből. Hogy miért épp az én csalimnak dőlt be, annak számtalan oka lehet. Az egyik, hogy kétszer már hibázott, így könnyen lehet, hogy szimplán felbosszantotta Gergő, és az én plasztikomon tett elégtételt. A másik lehetőség, hogy egyszerűen a más jellegű csali, a szokásostól eltérő mozgás, nem utolsó sorban a rikító attraktív szín váltották ki belőle a támadó ösztönt. Az áprilisi, kissé még hűvös víz ellenére igencsak elemében volt. Háromszor is kiszaladt, mire szákba tudtam terelni. Akárcsak nagyobb testvére, ő is eltüntette a fogerdő mögé a csalimat. Ugyan mélyen akadt, szerencsére hosszú szárú fogómmal, amit mindig magammal hordok, könnyedén tudtam kiszabadítani a horgot.

            A rögtönzött, röpke két órás peca alatt szép halakkal sikerült találkoznunk. Végül cimborám is összehalazta magát, bizonyítva, hogy azért a wobblereknek is van létjogosultsága. Én pedig újabb tapasztalattal gazdagodtam. Lám, zavaros víz ide vagy oda, a kevésbé intenzív csaliknak ilyen helyzetben is lehet létjogosultsága. Tovább gondolva a tapasztaltakat, legközelebb egy csörgő kapszulát is beleszúrok a csaliba, hogy messzebbről is felkeltse a halak érdeklődését. Ki tudja? Csak a csukák! Majd megkérdezem őket.

Írta: Sztahovits Péter

Forrás: Magyar Horgász Magazin, LXXI/4. 2017 április