Nagyon sok előkészület előzte meg ezt a horgásztúránkat, amelyet a Magyar Tengerre terveztünk horgásztársaimmal. Az időpontot jó előre le kellett fixálni, hiszen mindenkinek be kellett ütemeznie. Munkahelyen szabadságot elintézni, családdal leegyeztetni stb. Ha már szabadság és egy hét a Balatonon, akkor gondolná az ember, hogy kipiheni a mindennapok fáradalmait úgy, hogy közben a legkedvesebb hobbijának is hódol. De van, hogy ebből a kettőből csak az egyik sikerül… Ki – ki döntse el, hogy ő hogyan élné meg szívesebben.

Az ember tervez…

Mivel jelenleg behúzós horgászatra is van lehetőség a Balatonon, így ezt terveztük mi is és egy ilyen horgászatnál a legnagyobb befolyásoló tényező az időjárás. Az időpont lefoglalásakor az időjárásról érdemi infót nem lehet megtudni. Azt gondolná az ember, hogy ez annyira nem is fontos, hisz egy igazi horgászt egy kis szél és egy kis eső sem állíthat meg. Valóban ezekkel az elemekkel sokszor dacolunk, de a Balatonon (és több hazai vizünkön is) a törvényi szabályozásnak megfelelően minden évben április elsejétől vihar előrejelző szolgálat működik. Ha nincs jelzés, akkor minden korlátozás nélkül vízre lehet szállni. Első foknál a parttól 500 méterre lehet eltávolodni, ekkor még, ha úgy ítéljük meg, vízre szállhatunk és behúzhatunk, hisz a Balatoni horgászrendben a behúzás távolságának korlátai ez alatt vannak. Azonban ha kiadják a másodfokú viharjelzést, akkor csónakkal nem lehet vízre szállni! Ha nincs szerencséje az embernek, akkor ez több napot is elvehet az előre tervezett horgászatból és egy kicsit keresztbehúzhatja a terveket. Részben mi is így jártunk.

A felszerelés

Behúzós horgászat révén kacérkodhattam volna egy könnyed felszereléssel, akár egy 3 méteres 2,5 lbs bottal is, ez a csónakos fárasztásnál még előny is lehetne, a fárasztási élmény biztosan felejthetetlen lenne. Azonban mondhatjuk azt, hogy a Balaton egy speciális víz, hiszen azt nem szabad elfelejtenünk, hogy másodfoknál nem lehet vízre szállni, vagyis ha behúztunk és utána pedig kiadják a másodfokú viharjelzést, akkor bizony akár több száz méterről kell kipumpálnunk a megakasztott halat és ehhez azért egy gerincesebb pálca kell, de mégsem akartam túlzásokba esni. A választásom ezért esett a Daiwa Windcast Traditional Carp botcsaládra, mégpedig a 3,6 méteres, 3 lbs modellre. A bot osztott nyelén a parafa bevonat kicsit a múltat idézi, gyermekkori horgászataim jutnak az eszembe, azonban a precíziós megmunkálás és a magas minőségű karbon blank visszaránt a jelenbe és megmutatja, hogy korának egy igazán impozáns darabját tartja az ember a kezében.

Windcast páros akcióban

Ha már Windcast család, akkor az orsóválasztásnál is maradtam ennél. Az idei évben bemutatkozó új Windcast orsók közül az 5000 LD QDA modellt választottam. Az orsó család kiemelkedő távdobó tulajdonságát kellőképp alátámasztja a közösségi portálon látható poszt, mely szerint Terry Edmonds idén 254 yard-os vagyis közel 233 méteres dobástávolságot ért el vele. Éppen ezért gondoltam, megnézem, hogyan viselkedik egy behúzós pecán. Az LD jelölés a Long Distance kifejezésből ered, vagyis nagy távolságú horgászatokhoz kialakított modell. 0.35-ös zsinórból 530m fér a dobjára. Ez a tulajdonság pedig most kapóra is jött. A dobra 0,35-ös Daiwa Tornament monofil zsinórt csévéltem, amely elé 15-20 méternyi 50-es monofil előtétet kötöttem. Hogy miért ilyen vastag fő- illetve előtét zsinórt választottam? Amikor előkészültem a horgászatra még nem tudtam milyen adottságokkal rendelkező meder lesz előttünk. Reménykedtem abban, hogy esetleg találunk egy törést, vagy kagylópadot és ezeket meghorgászva jó az, ha egy kicsit nagyobb tartalék van a zsinórban, ha vastagabb az átmérő, akkor a kisebb felületi sérüléseket jobban tolerálja.

A végszerelék

közvetlenül az 50-es előtétre került. Nem akartam túlbonyolítani, egy ólom klipszet felhúztam az előtétre és a végére egy quick change forgót kötöttem, amelyet - miután rákerült az előke - belehúztam a klipszbe. Behúzós pecánál, amikor akár több száz méterre kerül be a végszerelék, azzal számolni kell, hogy a víznek van egy mozgása, mondhatjuk áramlása, amely úgy bele tud kapaszkodni a zsinórunkba, hogy a végszerelékünket is elhúzhatja. Éppen emiatt kellően nagy súlyt kell választanunk ahhoz, hogy a végszerelékünket egyhelyben tarthassuk. Ez lehet akár 300 gramm is. Ilyen súlynál viszont a megakasztott hal néhány fejrázással meg tudna szabadulni a horogtól, ezért elhagyós végszereléket használtunk, egy nagyon egyszerűt, ami talán ezen egyszerűségénél fogva nagyon jó hatásfokkal működik.

Már csak a kő hiányzik belőle

Az ólom klipszbe egy karabineres forgót akasztottam és ebbe pedig egy bicikli belsőből vágott gumigyűrűt, amlybe Józsi barátom által egyesével osztályozott, lemért és feliratozott kövek kerültek. Látom a lelki szemeim előtt miközben a sóder osztályozóban ül egy kisszéken és egy kis digitális mérleggel, egyesével válogatja a kulé kavicsból a számunkra ideális súlyú köveket. J Minden elismerésem érte, nagy segítség volt, hogy vállalta ezt a feladatot. Miért köveket használtunk? Mivel minden egyes halnál a nehezék bent marad, így ha a lehetőségek ezt megengedik, mindig valami természetes nehezéket használunk. Nem terheljük vizeinket feleslegesen nehézfémmel.

már lehet is behúzni

Tipp: A biciklibelsőből vágott gumigyűrű szélességével tudjuk azt szabályozni, hogy milyen könnyen hagyja el a követ a végszerelék. Értelemszerűen minél szélesebb a levágott darab, annál erősebben tartja a követ. De vigyázzunk, mert a nagyon szélesre vágott gyűrű annyira erősen tartja a követ, hogy nem fog kifordulni belőle.

Amit még mindenképpen érdemes megemlíteni, az a zsinórsüllyesztő használata. Nagyon sok kellemetlenséget megelőzhetünk ezzel. A hattyúk, vadkacsák zsinórba gabalyodását, azt, hogy a tőkesúlyos vitorlások összeszedjék a zsinórjainkat. Jóval kevesebb uszadék tud így a zsinórunkra akadni, ami fals kapásjelzést okozhat. Végül, de nem utolsósorban zsinórsüllyesztő használatánál a főzsinórunk szinte végig a mederfenéken fekszik, így kevésbé tud belekapaszkodni az áramló víztömeg.

A horgászat

Az ideális hely megkeresése, ahova aztán lerakjuk a végszereléket nagyon fontos. Azt mondják a Balatonra, hogy az alja egy víz alatti sivatag, így ha az ember talál valami változatosságot (akadót, kagylópadot, medertörést, stb.), azt mindenképpen érdemes meghorgászni. Azonban ha van is valami az ember előtt, azt nagyon nehéz megtalálni. Egy kb. 100 méter x 400 méteres, azaz 4 hektáros terület volt az, amiben találnunk kellett volna valamit. Órákat töltöttünk el radarozással és azzal, hogy a radaron látottakat tapogató rúddal is megerősítsük. Erre leginkább azért volt szükség, hogy az iszapvastagságot és annak a minőségét pontosan megállapíthassuk. Sajnos semmi olyasmit nem találtunk, amire felkaptuk volna a fejünket, hogy „ez az, megvan”! Befelé egyenletesen mélyülő vízmélység és iszapvastagság jellemezte a placcot. 300 méter körül 2,9 méteres víz és olyan 15-20 cm iszapvastagság volt. 400 méterig még átvizsgáltuk a medret, a vízmélység sokkal nem lett mélyebb kb. 3,1 méter, de az iszapréteg az folyamatosan vastagodott 400 méteren már 50-70 cm volt.

Éppen emiatt úgy döntöttünk, hogy az etetésünket 300 méter körül alakítjuk ki. Egyvonalban egymástól körülbelül 40 méterre két bóját helyeztünk el, az ezek közti területet a terveink szerint a túra első 2 napjában főzött magokkal és bojlival, majd a magot elhagyva csak bojlival etettük volna. De terveinket az időjárás felülírta. 6 naposra tervezett túránk első 2 napján összesen kétszer 1-2 órára vették le a másodfokú viharjelzést, ekkor a botokat gyorsan behúztuk és megetettük.

Itt még nem is annyira morcos a Balaton…

 Már – már írhatnám, hogy Murphy, hiszen az érkező kapásokkor már ismét másodfok volt érvényben…

Igyekeztünk megtalálni a halat a hullámok között

Ekkor éreztem azt, hogy a napi szintű „de mi van akkor ha” telefonos egyeztetéseknek megvolt az értelme, igyekeztünk minden eshetőséggel számolni, ahogyan a felszerelés megválasztásánál is tettem ezt. Szerencsére ebben a helyzetben is kitűnőre vizsgázott, hiszen a 3,6 méteres 3 lbs Windcast Traditional Carp botban megfelelő tartalék volt ahhoz, hogy 300 méterről, másodfokban, fél méteresnél is nagyobb hullámokban is kellő biztonsággal kipumpálhassam az igazán jó erőben lévő balatoni pontyokat.

Igaz az elején még a kisebb csalik voltak azok, amikre hamarabb megérkeztek az érdeklődők, bár ez is dupla 24-es csalit jelentett.

Azért a másodfokú viharjelzésnek is megvannak a maga szépségei, pláne amikor a baráti jóakarat kerül előtérbe, hiszen egy jól elkapott pillanat, fotó, többet mond minden szónál.

Amikor a fotós felismeri a lehetőséget a témában: Józsi egy kicsit hátrébb, úgy sokkal jobb lesz a kép, és a megfelelő pillanatban exponál.

Az időjárás egyre jobb lett és tudtunk a terveink szerint húzni és etetni, ez a kapások számában is megmutatkozott, azonban a legtöbb, 10 kg alatti példány volt.

Egy sötét töves

A magot már teljesen elhagytuk, csak bojlival etettünk, de egyelőre nem tudtunk szelektálni. Természetesen felkerültek a nagy csalik, azonban a „nagy” jelző új értelmet nyert egy ilyen helyzetben. A 30 milliméteres csalira azt hiszem, mondhatjuk azt, hogy az már nagy csali, de 1 szem harmincas golyót már a 4 kg-os ponty is felvett, és nem úgy, hogy addig forgatta a csalit, amíg a horog megakadt, hanem rendesen „torokra vette”. Hiába engedtük el 3-4, de még akár 5 centiméterre is a csalit a horogtól, akkor sem tudtuk azt elkerülni, hogy az 5-8 kg közöttiek ne vegyék fel.

Azért szerencsére akadtak szép 10 fölöttiek is

A másik „így lehet szelektálni” elv sem működött, miszerint vigyük távolabb az etetéstől a végszereléket akár 20 - 30 méterrel. Vittük mi, szerintem még 40 méterrel is arrébb, de onnan is az 5-10 kg közöttiek jöttek. Gyönyörű egészséges halak voltak, talán egy kettőn lehetett azt látni, mintha egy kicsit viharvert lenne. De az igazán nagyokat nem találtuk.

Nem volt ritka az sem, hogy dupla kapás jelentkezett.

Bíztam abban, hogy a nagy számok elve alapján a sok megfogott hal között sikerül egy kapitális példányt is megcsípnem, de ez egyelőre még váratott magára. Viszont az utolsó éjszakára már úgy ráállt az etetésre a hal, hogy kb. 40 percenként volt kapás, ami pontosan arra elég, hogy a végszerelék visszahúzása után a hálózsákba bújva azt higgye az ember, hogy még a szemét sem csukta le.

A banda nagy

Úgy érzem egy kicsit alábecsültem a balatoni pontyok mohóságát a mostani tapasztalatok alapján. Előretekintve a következő horgásztúrára az etetési stratégiát érdemes lesz újragondolni. A Balatonra is igaz az, hogy a kisebb egyedsúlyú példányokból jóval nagyobb egyedszám van jelen az etetésen és ahhoz, hogy akkor is legyen ott még csalogató anyag, amikor a nagyobbakból odaérkezik egy – egy példány, kell olyan méretű etető anyagot is bejuttatni, amit az apraja nem tud megenni, egyszerűen a fizikai méretei miatt. Szóval a 24-es bojlit azt elhagyom és 30, 35 milliméteressel fogok csak etetni, remélhetőleg azt majd nem tudják olyan gyorsan eltüntetni a kisebbek és megérkeznek a nagyobbak is. Azt hiszem a Balaton azért nem adta meg amire vágytam, mert még visszavár. Talán egy következő alkalommal...J

Írta Halász Attila

Fotó: Halász - Domak Judit, Kaposvári József